A borítón közölt megjegyzéseinek a szokásosnál is nagyobb a jelentősége. Nem azért, hogy beszorítsa a befogadó asszociációt – a zene igazán inspirálja a hallgató fantáziáját –, hanem mert a mű formagyakorlatnak is felfogható, a téma és a 11 páros variáció, a kadencia és az utóhang plusz ráadás kompozíciós struktúrájának ismerete valóban elmélyíti az élvezetet. A téma a címnek megfelelően melankolikus, háromnegyedes. A variációk aztán messze kalandoznak a kezdőponttól, hangulatban is, de első hallgatásra nem nyílik meg minden finomságuk – az árnyalatokat csak a mélyebb ismerkedés során adja ki magából a lényegében klasszikus stílusú mű.
Brad Mehldau a New York-i Orpheus kamarazenekar felkérése írta a darabot. A világhírű, ötvenéves együttesnek a művészeti vezető nélküliség a védjegye, állandó sorozatuk van a Carnegie Hallban, Branford Marsalisszal és Arturo Sandovallal is koncerteznek, nem beszélve a klasszikus sztárok sokaságáról. Ám mintha a fúvósok egy kicsit szétszólnának rögtön az elején, és az egyik hegedűszóló kíséretében a vonósok is. Mintha nem próbáltak volna szólamonként vagy tuttiban eleget. Azt éppen stilisztikai nyitottságuk miatt nehezen tudom elképzelni, hogy kicsit „piszkosan” akartak volna játszani. Megmagyarázza mindezt, hogy a mű 2013-as (hallhatóan kozmetikázatlan) koncertfelvételét adták most ki lemezen. A wertheri kesergés, a bluesos, szűkített hangzatok és a felhők közt áttörő derű zenei állomásai így is élménydúsak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
