Azóta a világot járja vele, és minden helyszínen ugyanaz a számok sorrendje: a She Belongs to Me-től a Like a Rolling Stone-ig ível, azaz az akusztikustól az elektromosig szárnyal a dramaturgia. Mivel a produkciót tavaly már láttam-hallottam Bécsben (lásd: Valaki Júdást kiált, Magyar Narancs, 2024. július 23.), olyan érzésem van, mintha a Visions of Johanna csodájából kimaradt volna valami, a Desolation Row pedig továbbra is hosszúnak és nehéznek érződik, bár nagyon erős Power finom értelmezésében is. A gyerekeknek ajánlott Mr. Tambourine Man olyan, mint egy beavatási szertartás legemelkedettebb pillanata, amit jól ellenpontoz a Tell Me, Momma dühös, nyers ereje. Power rendkívüli előadással mutatja meg: nem másolni akar, hanem átadni valamit a Dylan-jelenség folk és rock közötti átmenetet képező szakaszából. Sikerrel jár, ami egyúttal bravúros, hiszen miközben egy istent „vesz a szájára”, végig emberi marad. A koncert végén azt mondja a kb. százfős pesti közönségének (ugyanezzel a szettel általában 1500–2000 férőhelyes koncerttermeket tölt meg), hogy Dylan kicsit könnyebbé tette mindannyiunk életét. Ha eddig nem lettünk volna ennek tudatában, a Like a Rolling Stone hétperces katartikus energiája abszolút bizonyítékot szolgáltat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
