A bő három évtizeddel ezelőtt készített lemezen a Godflesh először próbált a korábban is használt dobgépből (korabeli hiphop sugallta) groove-okat kicsiholni, ezzel mintegy ellenpontozva a Justin Broadrick által prezentált túlvilági gitárhangzást és Ben Green zakatoló basszusjátékát. A mindent beskatulyázó sajtó által ipari metálként felcímkézett eredmény akkor katartikus volt.
Most inkább csak saját, igencsak vaskos életművük jogos és kiérdemelt folytatását hallhatjuk, kevesebb varázzsal, de érezhetően duzzadó energiákkal telve. A kompozíciók ezúttal is gépi dobhangokon lüktetnek, élnek az elektronika nyújtotta eszközökkel, de Broadrick és Green a hol lassabb, hol gyorsabb (a Permission című számban szinte már jungle-szerű) breakbeat alapokra vérbeli wall of sound gitár-basszus hangzást produkálnak. Ehhez jön Broadrick néha kifejezetten krampuszosra torzított (Mythology of Self), máskor viszont már-már tiszta hangja, mivel a Purge mégiscsak sajátos dalok füzére, ami az autizmussal diagnosztizált és poszttraumás tüneteket hordozó gitáros-frontember számára valóságos terápia. Ha a lemez nyers posztmetál tónusú megszólalásával a készítőin kívül csupán egyetlen befogadón segíteni tud, már nem született hiába, de nyugodtan állíthatjuk, hogy a gyilkos riffek és a hideg kattogás kombinációját hallva még most is nehéz egy helyben maradni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
