Ezért fontos megemlékezni arról, ha Keith Kenniff, aki hol Goldmund, hol Helios, hol ki tudja, milyen név alatt adja ki zenéit, leül a zongorájához. Az idén megjelent Goldmund-lemez pontosan olyan, mint a borítója: ablakból látszó napsütötte táj, a függönyöket mozgató szellő, nyugodt tenger és egy hívogató sziget, miközben a kézből ítélve valaki alszik. A Scott Moore hegedűjét is segítségül hívó Kenniff saját bevallása szerint az idő megtapasztalását és a mulandó pillanatokat akarta megzenésíteni, a Layers of Afternoon pedig mintha ezekkel kapcsolatban tenne fel kérdéseket: Mi számít elpazarolt időnek? Tényleg kötelező-e mindent kihozni a napunkból? Kútba esett idő-e az, ha csak élvezünk egy pillanatot csendben, az ágyon? A lemez végeláthatatlan békéje minden, amit a dolgos hétköznapok nem üzennek: ráérős, türelmes és nagyon végtelen. Mindemellett Kenniff igyekezett a maga minimalista módján emlékezetes hangokat ütni a zongorán, ami miatt azon sem érdemes csodálkozni, ha valamelyik dallam megint kiköt egy filmben vagy sorozatban is. Az biztos, hogy az a jelenet jó lesz: a Goldmund-lemezek különleges képessége ugyanis az, hogy elsőre ugyan háttérzenének tűnnek, de hallgatás közben kiderül, hogy valójában minden más a háttér körülöttük, nem kell hangulatba jönni, mert megcsinálják maguknak a hangulatot. Gondolom, hasonló érzésekért teszünk fel lemezeket csendes vasárnapokon.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
