Az erdők és a hegyek, a tavak és a tengerek, a panelházak közötti parkok vagy az emlékekkel teli kertek azonban sosem klasszikus tájleírás révén kelnek életre. Nem is kell életre kelteni ezeket, hiszen folyamatos mozgásban vannak, függetlenül attól, hogy felismeri-e bennük valaki a lélegző organizmusok bonyolult rendszerét. „Akár egy videójátékban, már megvan minden / ott is, ahová nem megyek” – olvashatjuk a könyv egyik első szövegében. Ez a későbbiekre is érvényes figyelmeztetés jelzi, bár minden, amit látunk, véletleneknek és a személyes élményekből táplálkozó asszociációknak köszönhetőn kerül a szemünk elé, egyetlen apró részlet sem választható el az egésztől.
A versek szinte kivétel nélkül azt igyekeznek felmutatni, hogy az én végső soron sosem puszta szemlélője a tájnak, hiszen az ember „betolakodóként” is szerves része, olykor alakítója vagy rombolója saját környezetének, amellyel akaratlanul is együtt változik. Ennek a deklarációja több ponton is az ökopoétika irányzatához közelíti e költészetet. A címadó szövegben is innen értelmezhető a természeti erőforrások elpazarlásából, a féktelen fogyasztásból fakadó „öröm” („Megrág mindent. A húst, a növényi / szálakat, a cellulózt. A köveket, / élőt és holtat. / Megrág mindent, és kiköpi.”), de az anyaság külön ciklusba rendezett verseit is gyakran átszínezi a klímaszorongás: „Látod ezt az omlékony szurdokot, fiam? / Ebben a kiszáradt mederben folyt az életünk.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
