Mégis, kortársai zenéje mellett Mozart forradalmisága, lázadó hangja jelentette az est legnagyobb meglepetését. A program súlypontját egyértelműen Štěpán B-dúr zongoraversenye adta, megelőlegezve a Mozart-szimfónia felszabadító értelmezését. Štěpán műve – a mozarti zongoraversenyektől eltérve – négytételes: a lassú-gyors-lassú-gyors felépítés emlékeztethet minket Corelli concerto grossóira, de a szimfóniák lassú bevezetésének tétellé növelését is beleláthatjuk a szokatlan első tételbe.
Berecz Mihály és az Orfeo Zenekar eleinte nem mindig találták meg egymást, a mű előrehaladtával azonban szinte teljesen eltűnt az együttjáték bizonytalansága. Berecz érzékenysége a harmadik tétel kadenciájában mutatkozott meg legteljesebben, amikor a fortepiano tompító pedáljával egészen éteri hangszínt teremtett. Mozart „Nagy” g-moll szimfóniája aztán sikeresen szakított a becsontosodott Mozart-interpretációkkal. Elevenségét elsősorban nem a korhű hangszerek jelentették, hanem a lépcsőzetes dinamika: a piano részeket a vonóskar helyett a szólamvezetőkből alakult vonósnégyes játszotta.
A karmester, Attilio Cremonesi gyorsabb tempót intett annál, amit a szimfónia és az erre felkészületlen zenekar kapásból elbírt volna, de Kalló Zsolt koncertmester megfogta a tempót az expozíció melléktémájánál, amivel az egész zenekar visszakerült a magabiztosság addig járt pályájára.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
