Ha egy házban szellem, ártás vagy valamilyen gonosz lény tűnik fel, esetleg rejtélyes körülmények között hullani kezdenek az emberek, mindig akad egy kedves, vidám család, amelyik épp beköltözik az elátkozott helyre – filmek és mémek sora bizonyítja ezt.
Az a fajta csalódás, amely egy-egy régi, meghatározó művészeti élményünkkel hosszú évek után újra találkozva érhet, mindannyiunk visszatérő élménye. Nem is olyan jó, tévedtünk, csak az idő nagyította fel a hatást.
Egész karriert épített R. L. Stine amerikai író a gyerekek rémisztgetésére.
Elég magas labda az elmért címválasztás, nem is csapnánk le, de azt azért megjegyeznénk, hogy e karcsú novellagyűjtemény szövegei inkább Kosztolányi, Karinthy, sőt akár Mikszáth kisprózájával mutatnak némi rokonságot.
Első szólóalbumát készítette el az 1993-as születésű dobos, akit egyebek mellett a Besh o droM-ból, vagy a Vibe-ból lehet ismerni.
Végre megtudhatjuk, mi történt az Amerika Kapitány: Polgárháború és a Bosszúállók: Végtelen háború között.
Julie Campbell, azaz LoneLady az öt-hat éves alkotói ciklusok híve, és e hozzáállást inkább megfontoltnak, mint lustának neveznénk.
A Hang nélkül első részével John Krasinski elérte, ami keveseknek sikerült multiplex mozikban: befogta a nézők száját.
Egy átlagos reggelen, amikor a többiek még alszanak, a kisfiú felkel, kimegy a konyhába, a cicája követi.
Új lakó érkezik az idősek otthonába, fess úriember, testileg-szellemileg friss, ápolt nyolcvanas.
Poptörténeti pillanat lehetett, amikor Steve Marker amerikai gitáros 1994-ben megpillantotta az MTV 120 Minutes című műsorában a skót Angelfish posztpunk/goth együttes egyetlen klipjét (Suffocate Me).
Már az is méltó volna figyelmünkre, ha az idén 72-t betöltött zenész (Kolinda, Makám, Pangea, Tin-Tin Quartet, Ektar, Trio Squelini) és színházi alkotó (Orfeo, Stúdió K, Hólyagcirkusz) karcolatait csak az életműve támasztaná meg.
