Nincs ez másként a Valaki a túloldalon esetében sem: az apuka alig akarja elhinni, milyen remek lakást talált a kisvárosban, ahol felesége halála után új életet kezdhet fiával és kedvesével. A munka azonban elszólítja, a gyermeknek és pótanyjának viszont nemcsak egymással kell szembenézniük, hanem a szobákból áradó vészjósló hangokkal is. Aki életében látott már horrorfilmet, tudja mi következik, aki pedig ébredt már arra az éjszaka közepén, hogy a tévéje, esetleg a bútorai jókora reccsenéssel könnyítenek magukon, az túl van azon a cidrin is, amit a film nyújtani tud: a gyanús zajokat és zörejeket elmosódott képeken kirajzolódó, még gyanúsabb alak megjelenése követi, amikor pedig elviselhetetlenné válik a tucatrémzene, elszabadul a pokol.
Vagyis csak szabadulna: Tord Danielsson és Oskar Mellander rendezők az egész filmre jellemző visszafogottságon és vérszegénységen a finálén sem változtatnak. A „svéd horror” mint címke elsőre csábítónak hathat, hiszen az északiak híresen jók az abszurditásba hajló, elvont és sötét történetek elmesélésében, de a Valaki a túloldalon egészen biztosan nem indítja el a műfaj reneszánszát. Persze értjük, hogy az alkotók valamiképpen az anyaság mibenlétén szerettek volna elfilózni, de ehhez kicsit több Bergman-filmet kellett volna megnézniük.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
