Valaki a túloldalon

Ha egy házban szellem, ártás vagy valamilyen gonosz lény tűnik fel, esetleg rejtélyes körülmények között hullani kezdenek az emberek, mindig akad egy kedves, vidám család, amelyik épp beköltözik az elátkozott helyre – filmek és mémek sora bizonyítja ezt.

Nincs ez másként a Valaki a túloldalon esetében sem: az apuka alig akarja elhinni, milyen remek lakást talált a kisvárosban, ahol felesége halála után új életet kezdhet fiával és kedvesével. A munka azonban elszólítja, a gyermeknek és pótanyjának viszont nemcsak egymással kell szembenézniük, hanem a szobákból áradó vészjósló hangokkal is. Aki életében látott már horrorfilmet, tudja mi következik, aki pedig ébredt már arra az éjszaka közepén, hogy a tévéje, esetleg a bútorai jókora reccsenéssel könnyítenek magukon, az túl van azon a cidrin is, amit a film nyújtani tud: a gyanús zajokat és zörejeket elmosódott képeken kirajzolódó, még gyanúsabb alak megjelenése követi, amikor pedig elviselhetetlenné válik a tucatrémzene, elszabadul a pokol.

Vagyis csak szabadulna: Tord Danielsson és Oskar Mellander rendezők az egész filmre jellemző visszafogottságon és vérszegénységen a finálén sem változtatnak. A „svéd horror” mint címke elsőre csábítónak hathat, hiszen az északiak híresen jók az abszurditásba hajló, elvont és sötét történetek elmesélésében, de a Valaki a túloldalon egészen biztosan nem indítja el a műfaj reneszánszát. Persze értjük, hogy az alkotók valamiképpen az anyaság mibenlétén szerettek volna elfilózni, de ehhez kicsit több Bergman-filmet kellett volna megnézniük.