Nincs ez másként a Valaki a túloldalon esetében sem: az apuka alig akarja elhinni, milyen remek lakást talált a kisvárosban, ahol felesége halála után új életet kezdhet fiával és kedvesével. A munka azonban elszólítja, a gyermeknek és pótanyjának viszont nemcsak egymással kell szembenézniük, hanem a szobákból áradó vészjósló hangokkal is. Aki életében látott már horrorfilmet, tudja mi következik, aki pedig ébredt már arra az éjszaka közepén, hogy a tévéje, esetleg a bútorai jókora reccsenéssel könnyítenek magukon, az túl van azon a cidrin is, amit a film nyújtani tud: a gyanús zajokat és zörejeket elmosódott képeken kirajzolódó, még gyanúsabb alak megjelenése követi, amikor pedig elviselhetetlenné válik a tucatrémzene, elszabadul a pokol.
Vagyis csak szabadulna: Tord Danielsson és Oskar Mellander rendezők az egész filmre jellemző visszafogottságon és vérszegénységen a finálén sem változtatnak. A „svéd horror” mint címke elsőre csábítónak hathat, hiszen az északiak híresen jók az abszurditásba hajló, elvont és sötét történetek elmesélésében, de a Valaki a túloldalon egészen biztosan nem indítja el a műfaj reneszánszát. Persze értjük, hogy az alkotók valamiképpen az anyaság mibenlétén szerettek volna elfilózni, de ehhez kicsit több Bergman-filmet kellett volna megnézniük.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
