A vele egy generációhoz tartozó német hegedűsnek, Isabelle Faustnak sikerül a Kopatchinskajáé mellé helyezni a saját interpretációját.
Ha van filozófia Ligeti György művészete mögött, az az, hogy a széttartás, a többértelműség nem hiba a világban, hanem állapot. Faust sem uralni akarja az anyagot, nem törekszik arra, hogy játékával meggyőzze a hallgatót: mint egy marionettművész, aki tudja, hogy bármelyik pillanatban széteshet a figura, mégis tovább mozgatja azt. Itt a François-Xavier Roth által vezényelt Les Siècles zenei társulat is benne van a csínyben, nem egyszerűen kísér, hanem vitatkozik, ellenpontoz, ingerel.
A lemez kakukktojása Ligeti korai műve, az államszocialista esztétika elvárásai szerint népiesre komponált Concert românesc, amelyet a szerző később csak ironikusan tudott szeretni. (Éppenséggel ez volt az egyik legtöbbet előadott műve.) Majd a Zongoraverseny következik, ami nem ritkaság, de azért Pierre-Laurent Aimard-nál jobban nem nagyon játszotta el senki. Talán a harmincnyolc éves Jean-Frédéric Neuburger sem, de játéka azért nem hagy kívánnivalót maga után. Két Kurtág-miniatűr is felcsendül átvezetésként a különböző opusok között. Nem túlzás azt mondani, hogy Ligeti két érettkori versenyműve nélkül nem képzelhető el az 1945 utáni zenetörténet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
