Hét éve Nézet-Séguin ragyogó ciklusára csodálkozhattunk rá, most pedig napjaink legmegbecsültebb (és legjobban fizetett) karmestere, Paavo Järvi mutatja meg saját interpretációját a mintegy hetvenfős zürichi Tonhalle-Orchester élén.
Az Olasz, illetve Skót melléknevet viselő két slágerszimfóniának eddig is biztos helye volt a hallgatók szívében, de ideje megkedvelni a szerző által mellőzött Reformáció-szimfóniát is, amelynek nyitótétele sürgető energiákkal szólal meg. Más eset a zeneszerző tizenöt évesen komponált legelső szimfóniája, amelyet maga Mendelssohn is csupán gyerekes próbálkozásnak nevezett. A mozarti utóíz tagadhatatlan, s mintha a fiatal zseni a „Nagy” g-mollból lopna a negyedik tételben, de hát ahogy Rimszkij-Korszakov mondta Stravinskynak: nem az a baj, ha hasonlít, sokkal nagyobb baj, ha nem hasonlít semmire. Talán a Beethoven kórusszimfóniáját utánzó Lobgesangnak is jót tesz, hogy slampos ünnepélyessége ellenére újabban élénk tempókkal, ritmikusan, áttetszően játsszák. A zürichi Tonhalle együttese méretéből fakadóan vaskosabb hangzásokra is képes, de ez az Olasz-szimfónia szédítő fináléjában pont jól jön. Ezek után a negyedik lemezen szereplő Szentivánéji álom-kísérőzene – főleg a svájciak virtuóz fúvós szekciójának hála – jutalomjáték. Nem sokan érnek fel egy ilyen jó Mendelssohn-interpretációhoz.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
