Visszhang: opera

Mozart: Don Giovanni

Visszhang

Nincs még egy opera, amelynek annyi metafizikai komolyságot tulajdonítanának, mint a Don Giovanni.

Nem tudjuk, hogy maga Mozart mit gondolt róla, hiszen nem írt esszéket, mint Kierkegaard, és a tokaji mellett dolgozó librettista, Lorenzo Da Ponte sem nyilatkozott – de a csábító archetípusának hol az érzékiség bölcsességét, hol gátlástalan opportunizmust tulajdonítanak.

Fischer Iván rendezése 2010 és 2017 után harmadszor került műsorra a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában. Úgy tűnik, a karmestert kevéssé érdekelte az, amit a filozófusok összehordtak a donjuanizmusról: egy Jeffrey Epsteinnel van dolgunk, akinek az emberi test tárgy, alkalmatosság, eszköz, miközben szenzualitás és politika összemosódik. A címszerepben remeklő bariton, Christopher Maltman alakításában sincsen semmi szerethető, hiába kellemes a hangja, ha taszító, amit csinál. Most ébredünk rá, hogy mennyire átveri szegény Leporellót, akit Luca Pisaroni briliáns humorral, természetes dikcióval és alávetettként is karizmatikusan jelenít meg. Úgy tűnik, a történet egyetlen nyertese Zerlina (Giulia Semenzato), aki talán részesült a szerelmi beavatásban, de tudását hazaadja. Cser Krisztián a kormányzó szoborszerepében alakít nagyot, Bernard Richter (Don Ottavio) az igazi szerelemről énekel szépen, a karikaturisztikus megjelenésű Miah Persson nagy tapsot kap Donna Elvira bosszúáriájáért. A táncosok főként az utolsó jelenetben hatásosak, és sokszor villantanak. A világklasszis énekesekért mentünk, de minden más is maradásra bírt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.