Nem tudjuk, hogy maga Mozart mit gondolt róla, hiszen nem írt esszéket, mint Kierkegaard, és a tokaji mellett dolgozó librettista, Lorenzo Da Ponte sem nyilatkozott – de a csábító archetípusának hol az érzékiség bölcsességét, hol gátlástalan opportunizmust tulajdonítanak.
Fischer Iván rendezése 2010 és 2017 után harmadszor került műsorra a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában. Úgy tűnik, a karmestert kevéssé érdekelte az, amit a filozófusok összehordtak a donjuanizmusról: egy Jeffrey Epsteinnel van dolgunk, akinek az emberi test tárgy, alkalmatosság, eszköz, miközben szenzualitás és politika összemosódik. A címszerepben remeklő bariton, Christopher Maltman alakításában sincsen semmi szerethető, hiába kellemes a hangja, ha taszító, amit csinál. Most ébredünk rá, hogy mennyire átveri szegény Leporellót, akit Luca Pisaroni briliáns humorral, természetes dikcióval és alávetettként is karizmatikusan jelenít meg. Úgy tűnik, a történet egyetlen nyertese Zerlina (Giulia Semenzato), aki talán részesült a szerelmi beavatásban, de tudását hazaadja. Cser Krisztián a kormányzó szoborszerepében alakít nagyot, Bernard Richter (Don Ottavio) az igazi szerelemről énekel szépen, a karikaturisztikus megjelenésű Miah Persson nagy tapsot kap Donna Elvira bosszúáriájáért. A táncosok főként az utolsó jelenetben hatásosak, és sokszor villantanak. A világklasszis énekesekért mentünk, de minden más is maradásra bírt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
