Nem feltétlenül bestofot játszanak, és a Stadthalléban is viszonylag szokatlan a szettlista. Akárcsak a két különböző egységből álló színpadkép. A kisebbiken nyitja Trent Reznor egyedül a bulit, zongorás kísérettel játssza el a Right Where It Belongsot. Utána fokozatosan csatlakoznak hozzá a többiek (Robin Finck gitáros, Alessandro Cortini basszusgitáros-billentyűs, Ilan Rubin dobos, valamint Reznor fő alkotótársa, Atticus Ross), és a negyedik dalt már a „rockszínpadról” adja elő a zenekar. Később a két kreatív főhős az előzenekari posztot betöltő Boys Noize kíséretében visszamegy „elektronizálni” a kicsi bokszba, de egyértelműen a zúzást értékeli jobban a számos magyart is magába foglaló közönség. A programot a klasszikus The Downward Spiral dominálja, miközben a Fragile-ról sajnos semmi nem hangzik el. Van viszont a Bowie-féle I’m Afraid of Americans, elképesztően feszes a Perfect Drug és a Head Like a Hole, az örök koncertzáró Hurt pedig már nemcsak a 90-es évek, hanem a könnyűzene történetének egyik legfontosabb dalává vált. A NIN nem vesztett az erejéből, fenomenális a produkció, a koncert három okból nem kap hibátlan osztályzatot: nem játszották a Something I Can Never Have-et; egy kissé rövid volt a show; a Stadthalléban nem lehet tökéletes hangzást produkálni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
