A fiatalok buliba mennek, pia, fű, varázsgomba a menü, zene, tánc, telefonnyomkodás. Mindig abból lesz a baj, a telefonnyomkodásból. Sonia Méndez színésznő filmje bizonyos távolságtartással tekint fiatal hőseire, meghagyja őket eltévedt idegeneknek, akik valahol rideg élőhelyük és a virtuális világ határmezsgyéjén kóricálnak tanácstalanul. Közben viszont úgy viselkednek, ahogy tőlük a zsöllyében elvárják. Iskolába járnak, egymással járnak, s pórul járnak.
A buliban szamárszigetként telefonozó többség kap egy üzenetet, amelyben az egyik szerelmespár lánytagja egy másik lánnyal szerelmeskedik. Vita lesz a fiújával, a többiek meg gonoszan néznek, a lány elmenekül az erdő irányába. Másnapra leesik a szörnyű hó; a lány eltűnt.
A rendőrség és a falu népe keresi égre-földre, egyszer még egy helikopter zaja is behallatszik, a gyerekek egymást és néhányan közülük önmagukat vádolják, de valójában nem történik semmi, mocskosul hideg van. S ebben a semmiben kellene megkeresnünk az As Neves erejét. A csendekben, az elhallgatásokban, a vágóképeken feszt betolakodó zord tájban, a fázósan összehúzott kabátokban, s a legrosszabbkor elbitangoló nagymamában. De sehol semmi izgalom, a nagymama hamar meglesz, hazaviszik, még egy kabátot is terítenek rá. Az alkotó kettős játékot játszik, a dráma hiánya lenne itt ugyanis a dráma, mint mondjuk, a nagy példakép, Víctor Erice filmjeiben. Mert nem csak a nagyi lesz meg, de minden a helyére kerül, csak senkinek nem lesz jobb tőle a sora.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
