A báty High Flying Birds nevű zenekara utoljára bő öt és fél éve jelentkezett albummal, aztán kihozott egy EP-trilógiát meg egy válogatást; az utóbbin két új dal szerepelt. Most pedig itt a szólókarrier negyedik lemeze, amelynek címe a lakótelepekre (Noel is manchesteri panelekben nőtt fel), illetve a tűnődésre utal. A nemrég elvált idősebb Gallagher már az Oasis lemezein is sokszor volt tűnődő hangulatban az általa énekelt szerzeményeiben, és ebben a tekintetben most ért fel a csúcsra. De ez kétes dicsőség, ugyanis a Council Skies a pályafutása eddigi leggyengébb lemeze. A produkciót a totális unalomtól a Pretty Boy című dal menti meg, amelyben Johnny Marr gitározik (akárcsak további két számban), és amely zeneileg igencsak emlékeztet a Cure híres klasszikusára, a Forestre – nem csoda, hogy Robert Smith készített is belőle egy remixet Gallaghernek. A Manics-féle Walk Me to the Bridge-et és a Stones Satisfactionjét vegyítő Love Is a Rich Manben van még kraft, az viszont egészen furcsa, hogy a deluxe kiadáson jó pár dolog több izgalmat nyújt. Ilyen az említett Smith-remix, a címadó dal groove-os újraértelmezése egy The Reflex néven alkotó francia DJ által, egy Dylan-feldolgozás (You Ain’t Goin’ Nowhere), a Don’t Stop című régi Oasis-demó végső formába öntése, valamint a vidám hangulatú We’re Gonna Get There in the End. Az ilyen gyengébb albumok után szoktak jönni az újjáalakulások, bár erre azért most sem mernénk nagy összegben fogadni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
