2017-ben a gyönyörű és bódító Slowdive-val jelezték, hogy a kreatív energiáik visszatértek, és most az új időszámítás szerinti második nagylemezük is kijött. Ahogy ők csupa kisbetűvel írják, az everything is alive évekig készült, de megérte várni rá. Az új album ismét bizonyságot ad arról, hogy mesterei a csak látszólag földöntúli, valójában nagyon is e világi szép melódiáknak, s hogy mindezt emlékezetes, néha lüktető, máskor ellenállhatatlanul hömpölygő dalokká tudják szerkeszteni. A hangszeres és vokális produkciók – az utóbbiakon hagyományosan osztozik Rachel Goswell és Neil Halstead – továbbra sem hagynak kívánnivalót maguk után. A hol csilingelő, hol széteffektezett gitárok mellett ezúttal az elektronika, a szintetizátorok által generált audiokulissza is döntő mértékben uralja a lemez hangképét, és például a prayer remembered vagy az andalucia plays című dalok hallatán nem csodálkozunk, hogy oly sokaknak ugrik be a The Cure 1981-es Faith-korszaka, vagy a New Order ugyanekkor készült korai szerzeményeinek sora. Ezzel kontrasztban az alife vagy a kisses szinte táncolható indie álompop slágerjelöltek, amelyekben a ritmus magával ragadja a hangok örvényébe révedő befogadót, a chained to a cloud pedig a maga szépséges minimalizmusával már-már a velőnkig hatol. Készülhetnek még az idén remek lemezek, de az egyik legszerethetőbb albumot már megcsinálta nekünk az öt veterán cipőbámuló.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
