Az Ötven tavasz – a menopauzáját nehezen, de humorral megélő ápolónő története – egyszerre szembesített a test változásának gyötrelmeivel, az élet végességének melankóliájával, illetve sugárzott életörömet. Nagyon feminin, férfi rendezőktől tán nem is remélhető látásmódja friss volt és eredeti. A Dühös Annie végletekig feminista, de harcias hangvétele egysíkú, árnyaltságnak, váratlan összefüggések felvillantásának nyoma sincs a filmben, rendezhette volna egy az élet politikai síkján túli területek iránt érdeklődést nem mutató férfi is, hiába van benne szó a női szabadságjogokról. A hetvenes évek elején játszódó példázatban egy politika iránt nem érdeklődő, negyvenes munkásnő lesz előbb egy magzatelhajtás alanya, majd az illegális abortuszokat szervező nőegyesület aktivistája, végül maga is végez küreteket, és utcára is vonul mint polgárjogi harcos – miközben elveszíti férje támogatását, merthogy a sok szervezkedés a családi élet rovására megy. Egy másik francia film a közelmúltból (Audrey Diwan: Esemény, 2021), minden mozgalmári indulat nélkül, sokkoló egzisztenciális drámaként tárgyalta ezt a tematikát, a nézőben mégsem maradt kétely az abortusz bűncselekményként kezelésének embertelensége felől. Lenoir új filmje nem ezt tekinti példaadónak, hanem egy szintén a közelmúltban készült amerikai mozit: Phyllis Nagy Call Jane (2022) c. filmjének sztoriját, felépítését, fordulatait, hőseit, végkifejletét azonban az illendőnél kicsit erősebben idézi meg. Bár Annie nem Cadillacen jár, hanem biciklin.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
