Visszhang: lemez

Wolf Alice: Blue Weekend

Visszhang

A nagyjából egy évtizede Londonban alakult Wolf Alice az induló lemezével (My Love Is Cool, 2015) elsőre begyűjtött egy Mercury-jelölést, a két évvel későbbi Visions of a Life-fal pedig már a díj is összejött.

Mindkét album a második helyig jutott a brit listán, és jelen állás szerint minden esély megvan rá, hogy a Blue Weekend című friss anyag a csúcsra jusson. A zenekar harmadik lemeze jelen pillanatban a 2021-es év legjobb kritikai fogadtatásban részesülő albuma a Metacriticen, és nem is nagyon lehetnek kétségeink. Az Arcade Fire-nek is sokat segítő Markus Dravs producerkedésével felvett dalokban az az érdekes, hogy szinte mindegyik ballada, kivételt csak a Garbage-ot idéző, rappelős verzéket tartalmazó Smile és a punkos, zúzós Play the Greatest Hits jelent. Egységesen magas a színvonal, de persze vannak csúcsdalok: a nemcsak hangzásában, de szövegvilágában is Lana Del Rey-es Delicious Things, a bombasztikus How Can I Make It OK, az Automatic for the People környéki R.E.M-et idéző Feeling Myself és a shoegaze-es gitárral aláfestett The Beach II egy­aránt telitalálat. De még talán ezeket is felülmúlja a mobys zongorával nyitó, filmzene-hangulatú The Last Man on Earth. Végül csak két kérdés marad. Az egyik, hogy a Wolf Alice élőben hogyan reprodukálja az elbűvölő Ellie Rowsell alaposan megeffektezett és sokszorosított énekhangját, illetve hogy pár év múlva a Blue Weekendet megtaláljuk-e majd a „minden idők legjobb harmadik albumai” listákon olyan vetélytársak mellett, mint az OK Computer, a Mezzanine, az Urban Hymns, a London Calling meg a Screamadelica. 

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.