Wolf Alice: Blue Weekend

A nagyjából egy évtizede Londonban alakult Wolf Alice az induló lemezével (My Love Is Cool, 2015) elsőre begyűjtött egy Mercury-jelölést, a két évvel későbbi Visions of a Life-fal pedig már a díj is összejött.

Mindkét album a második helyig jutott a brit listán, és jelen állás szerint minden esély megvan rá, hogy a Blue Weekend című friss anyag a csúcsra jusson. A zenekar harmadik lemeze jelen pillanatban a 2021-es év legjobb kritikai fogadtatásban részesülő albuma a Metacriticen, és nem is nagyon lehetnek kétségeink. Az Arcade Fire-nek is sokat segítő Markus Dravs producerkedésével felvett dalokban az az érdekes, hogy szinte mindegyik ballada, kivételt csak a Garbage-ot idéző, rappelős verzéket tartalmazó Smile és a punkos, zúzós Play the Greatest Hits jelent. Egységesen magas a színvonal, de persze vannak csúcsdalok: a nemcsak hangzásában, de szövegvilágában is Lana Del Rey-es Delicious Things, a bombasztikus How Can I Make It OK, az Automatic for the People környéki R.E.M-et idéző Feeling Myself és a shoegaze-es gitárral aláfestett The Beach II egy­aránt telitalálat. De még talán ezeket is felülmúlja a mobys zongorával nyitó, filmzene-hangulatú The Last Man on Earth. Végül csak két kérdés marad. Az egyik, hogy a Wolf Alice élőben hogyan reprodukálja az elbűvölő Ellie Rowsell alaposan megeffektezett és sokszorosított énekhangját, illetve hogy pár év múlva a Blue Weekendet megtaláljuk-e majd a „minden idők legjobb harmadik albumai” listákon olyan vetélytársak mellett, mint az OK Computer, a Mezzanine, az Urban Hymns, a London Calling meg a Screamadelica.