„Ez ugyan búcsúkoncert, de a búcsú nem könnyes, mert az Omega vidámságot és jókedvet szeretne teremteni a turné összes helyszínén!” Ezt a szöveget három éve olvashattuk, de csak most vált egyértelművé, hogy a fiúk „vidámság és jókedv” alatt valójában a „röhejest” értették. Mert, ugye, azóta már volt egy Omega „Szabadságkoncert” tavaly nyáron a Hősök terén, a Scorpions és a fiatal Orbán Viktor közreműködésével, most meg az ötvenéves Budai Ifjúsági Parkot ünneplik, méghozzá ún. Beatmisével – igaz, nem a Várkert Bazárban, hanem egy másik helyszínen. Júniusban pedig irány Felcsút!
Jönnek a sztárok
Hogy azért legyen némi illúzió, a május 30-i konccertre elhívták vendégnek a brit Spencer Davis Groupot. (Ezt cikkünk megjelenése idején, márciusban jelentették be, ám nem jönnek. Helyettük a P. Mobil lép fel.) A zenekar valóban nagymenőnek számított 1965–1967 között, van három olyan számuk is (Keep on running, I’m a man, Gimme some lovin’), amit bármelyik „the best of 60’s” lemezre beválogathatnának, mégsem ezért a meghívás. A Spencer Davis Group volt Magyarországon az első aktuális brit sztárként érkező beatzenekar – fellépésüket mégis a rendőrség tette felejthetetlenné.
„A nyári idegenforgalom még a könnyűzene világában is csúcsforgalmat ér el: Greco, a Nashville Teens, Udo Jürgens után a Spencer Davis Groupot és Millie Smallt látja vendégül Budapest. A névsor: Spencer Davis 25 éves akkordgitáros, Peter York 24 éves dobos, Stevie Winwood 19 éves szólógitáros-énekes, orgonista, bátyja, a 23 éves Muff basszusgitáros. Az utóbbi két tag elhagyta az együttest. Spencer két új tagot szerződtetett, akiket Budapesten ismerhetünk meg. Az új szólógitáros a 19 éves Phil Sawyer lesz, az orgonista Eddie Hardin, 18 éves.” Az Ifjúsági Magazin júniusi számában írták ezt a beharangozót „lapzárta után”, amelyből kiderült, hogy hozzánk már nem pont az a zenekar jön, amelyik a világslágereket gyártotta. Illusztrációként a két régi tag látható, a Winwood testvéreket levágták róla. Persze 1967-ben Magyarországon valószínűleg akkor is megtelt volna a Kisstadion, ha Spencer Davis egyedül érkezik, hisz kevesen tudták, hogy az áprilisban távozó Stevie Winwood volt az együttes torka és dalszerzője.
| ||
Ennek ellenére valóban nagy szám volt, hogy az állami kézben lévő egyetlen rendezvényszervező cég, az Országos Rendező Iroda (ORI) egy tényleg menő brit zenekart tudott Magyarországra hozni. Ugyanakkor tény, az ORI addigra sorra szállította a nyugati csillagokat: 1965-ben Louis Armstrong 80 ezer néző előtt játszott a Népstadionban, Juliette Greco és Udo Jürgens európai sztárnak számított a hagyományos könnyűzenében, ám a Beatles és a Rolling Stones bűvöletében lévő fiatalságot az ilyesmi alig is izgatta. És hiába próbálták nevetségesnek, botrányosnak, zülöttnek beállítani és a sajtón keresztül lejáratni a „hosszú hajú, nyugatmajmoló, vitustáncot járó” fiatalokat, az illetékesek 1967-ben elérkezettnek látták az időt, hogy igazi brit beatzenekarokat is importáljanak. Májusban még csak a leszálló ágban lévő Nashville Teenst sikerült Pestre hozni (jellemző, hogy ők 1968-ban visszatértek, és olyan helyeken is felléptek, mint Tatabánya, Zalaegerszeg, Salgótarján), ám a júliusban érkező Spencer Davis Group a tagcserék ellenére is a csúcson volt, legnagyobb slágereiket nemcsak a Radio Luxembourg és a Szabad Európa, de a Magyar Rádió, „a Komjáthy” is rendszeresen játszotta. A Rolling Stones 1967. áprilisi 13-i két, varsói koncertje mellett a SDG négy budapesti koncertje volt az addigi legmenőbb rockesemény a keleti blokkban – ezt mindenki tudta, amikor elkezdték árusítani a jegyeket. Nem csoda, hogy a fellépéssorozat hírére az állambiztonság és a rendőrség is lázas készülődésbe kezdett az akkori legfontosabb ifjúságvédelmi ügymenet, a „galerifelszámolás” jegyében.
Galeriból készültek
A galeri szó az 1970-es évek közepéig nemcsak a köznyelvben, de a hatósági terminológiában is kitüntetett szerepet kapott. Olyannyira, hogy dr. Molnár József 550 oldalas „tudományelméleti” könyvet is írt Galeribűnözés (Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1971) címmel, melyben pontos definícióval szolgál. Eszerint „olyan hasonló személyek együtteséről van szó, ahol az együttesség a társadalmi átlagnormáktól való eltérőség kifejezésére is alkalmas”. Csakhogy hiába a vaskos kötet, a galeri csupán a kályha volt, ahonnan elindulva – a fiatalokból álló csoportok kriminalizálásával – megpróbálták az ifjúságot a „jó irányba terelni”. Ahogy azt Horváth Sándor történész Kádár gyermekei (Nyitott Könyvműhely, 2009) című könyvében írja: „A galerik a rendőrségi intézkedések és az általuk vagy hatásukra konstruált történetek révén teremtődtek (...) a galeri nem csupán a nyugatmajmolást és erőszakoskodást jelentette, hanem a rendszerellenességet, egyúttal a társadalmi rendet és morált leginkább veszélyeztető csoportosulást.” Horváth kutatásai szerint a galerik elleni harc már 1960-ban elkezdődött – ekkor még zajlottak a forradalom utáni megtorlások –, és a rendszer konszolidálása után sem ért véget. Okkal feltételezhető, hogy e „küzdelem” az évtized közepére annyira evidenssé vált, hogy maguk a rendőrök is elhitték: a galerik nyomán terjedt el Magyarországon is a beatzene, s a deviáns fiatalok akár nyugati ügynökök is lehetnek. Ráadásul a hatóság gerjesztette galerihisztéria minden bizonnyal hozzájárult ahhoz is, hogy egyre több ilyen csoportosulás jöjjön létre immár tudatosan, divatból, a lázadás jegyében. Mindez magyarázatul szolgálhat arra is, hogy a belügyi szervek – ahelyett, hogy a helyszín biztosítására ügyeltek volna a Spencer Davis Group fellépése előtt – inkább abba fektették energiáikat, hogy különféle összeesküvéseket, szervezkedéseket göngyölítsenek fel.
Szőnyei Tamás Nyilván tartottak (Magyar Narancs–Tihany-Rév, 2005) című könyvében olvashatunk arról, hogy a koncert elsősorban az állambiztonság érdeklődését keltette fel. „A Kisstadioni rendezvény biztosításához a hálózat útján beérkezett jelentéseket figyelembe vesszük, ennek megfelelően szükséges a biztosítás megszervezése” – idézi Seres Imre r. századost, aki a jelentésekből azt a következtetést is levonhatta, hogy „valami készül”, de azt is, hogy nem. A Papp Ferenc fedőnevű ügynök például arról számolt be, hogy „a fiatalok egy része ilyen petárdaszerű dolgokat vásárolt a Népköztársaság és a Tanács körúton lévő fegyverüzletekben, amit az előadásokon kívánnak majd felhasználni”. A jelentésekben arról is szó esik, hogy „figyelmet érdemlő a huligán személyek készülődése a Kisstadionban megrendezésre kerülő angol beategyüttes műsorára”, ám azt is hozzáteszi az ügynök: „a készülődés kapcsán még konkrét rendzavarás tervezéséről nem szereztem tudomást”.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság ennek ellenére a július 7-i koncertre a szokásosnál nagyobb erőket vont össze, ahogy azt később Tóth Tihamér r. százados az eseményről szóló, „Beat-zenekar budapesti hangversenyének rendőri biztosítása és tanulságai” című beszámolójában ezt írta a Belügyi Szemle 1967/9. számában: „A Kisstadion kulturális rendezvényeit biztosító átlagos rendőri erőknél nagyobb egységet rendelt ki”, ám létszámuk így sem érte el a hetvenet, közülük harminc próbaidős, négy pedig önkéntes rendőr volt.
A rendezői munkát az ORI emberei, illetve az ún. ifjúgárdisták (a KISZ „munkásőrei”) látták el, a rendőrök – legalábbis ezt írta Tóth százados – kifejezetten a szervezők kérésére, „más beatzenekari együttesek szereplésének tapasztalataira hivatkozva” érkeztek, és „a parancsnok a rendőröknek megtiltotta, hogy a közönség sorai közé parancs nélkül bevonuljanak”, illetve „a hangoskodásra, a kiabálásra, az egyes rendőrre tett, de nem sértő megjegyzésre nem reagálhattak”. A rendőrség az eredeti terv szerint legfeljebb jelenlétével igyekezett volna elejét venni az esetleges atrocitásoknak.
„Szoknyájukat tépték, lengették”
Csakhogy a rendőri jelenlétet a közönség nagy része első pillanattól kezdve provokatívnak érezte. Ráadásul a koncert kezdése előtt fél órával azt a parancsot kapták, hogy vonuljanak a színpad elé, amit – Tóth szavaival – „a már bent lévő közönség füttykoncerttel és néhány »fujj« kiáltással” fogadott. Ezt követően csillapodtak a kedélyek – legalábbis a rendőrökkel szemben –, a balhé forrása immár a zene lett. „A szakadatlanul lüktető alapritmusú műsorszámok a közönség hangulatát egyre fokozták. Egyes személyek és csoportok ülőhelyeikről felálltak, esernyőkkel és más tárgyakkal hadonásztak, szinte önkívületi állapotban tomboltak.” Pedig először nem is a Spencer Davis Group, hanem Millie Small jamaicai énekesnő és a V.I.P. (amely hamarosan Spooky Tooth néven vált híressé) játszott! Tóth szerint a „földön vonagló énekesnő (…) megnyilvánulásai alkalmasak voltak a tömeghangulat fokozására”, ami azonban a szünetben csúcsosodott ki azzal, hogy „a pályán elhelyezett széksorokról a nézőközönség felállt, és a színpad elé nyomult, de közben az arccal velük szemben felsorakozott rendőrök – ezek mögött a rendezők – megakadályozták a feljutásukat. A Spencer Davis Group fellépésén „a nagy tetszést kiváltó ritmusok hatására a tomboló közönség között, a műsor vége felé a lelátókon számtalan helyen összecsavart újságpapírt, csillagszórókat, fáklyákat gyújtottak, és ütemre lengették, dobálták. A gyújtogatások miatt mozgolódás támadt a közönség soraiban (…) egyes személyek és csoportok extázisba estek, ingüket, szoknyájukat tépték, lengették, különböző tárgyakat, valamint egymást dobálták.” De Tóth szerint a rendőrök még ekkor sem avatkoztak közbe, hacsak az nem számít annak, hogy a „szünetben megerősített rendőri sorfalnak a színpad előtt komoly erőfeszítésébe került az előre nyomuló közönség visszatartása”. A botrány igazából csak a koncert után kezdődött. A közönség egy része nem volt hajlandó elhagyni a Kisstadiont. „A bentmaradottak – több ezer személy – közül többen egy helyre összedobálták az összecsavart égő újságpapírokat, a letört padléceket, székdarabokat, és máglyát raktak. (…) Ezzel egyidejűleg az üvöltés fokozódott, a rendőrök ellen becsmérlő kifejezések hangzottak el kórusban, és dobálták a rendezőség, a rendőrség egyes tagjait – írja Tóth Tihamér, hozzátéve, hogy „a parancsszóra induló rendőrök elől az ülőhelyeken végigugrálva menekültek a rendbontók a kijárat felé”.
Addigra újabb egységeket vezényeltek a helyszínre, lovas rendőrök lepték el a környéket, vagyis ahelyett, hogy arra figyeltek volna, hogy megpróbálják elfogni a rendbontókat, inkább a megfélemlítéssel igyekeztek rendet teremteni. És mivel a balhézóknak sikerült elvegyülniük a Thököly úton hazavonuló tömegben, a lovas rendőrök ezután már válogatás nélkül gumibotozni és kardlapozni kezdték az embereket, ám korántsem valamiféle szadizmusból, sokkal inkább félelemből. „Aztán feltűntek a jól ismert külvárosi arcok, cigarettacsikket nyomtak a rendőrlovak hátsójába, a hatósági közegek pedig a földre huppantak. Jól emlékszem az esetre, mert aznap engem is begyűjtöttek, le is fényképeztek. A kommunista államhatalom embereit kirázta a hideg, amikor azt látták, hogy a Spencer Davis
Groupról hazafelé tartó fiatalok szervezetten vonulnak a Thököly úton, és folyamatosan azt skandálják, hogy lesz még ötvenhat!” – nyilatkozott 2008-ban Schuster Lóránt a Magyar Hírlapnak, amit Földes László azzal egészített ki 2010-ben a Recordernek, hogy „az emberek az ablakokban ültek, és nézték, hogy hogyan vernek minket, és kárörvendően röhögtek”.
Végül 122 embert vittek be, 96-ot rendőri figyelmeztetés után hazaengedtek, 26 ellen pedig garázdaság miatt indítottak eljárást. A Spencer Davis Group a következő napokban még három koncertet adott botrány nélkül. Noha súlyos börtönbüntetés járt hatóság elleni erőszakért („az URH-gépkocsizó rendőrjárőröket sóderrel megdobálták”), hát még „szervezkedésért” („a huligánok közül több személy parókát, sötét szemüveget viselt, hogy a későbbi felismerhetőséget elkerülhesse”), még azok is olcsón megúszták (10–30 napos elzárással), akik ellen eljárást indítottak. Az enyhe büntetések kiszabását nem lehet mással magyarázni, mint félelemmel. Mi lesz, ha legközelebb nemcsak az a néhány elszánt bajkeverő, hanem a több ezer beatrajongó fiatal fordul a rendőrök ellen?
