Magyar Narancs: Amikor az In The Early Hours című dalodat megírtad, tudtad, hogy el kell menned Svédországból. Miért?
Antonia Vai: Stockholm nagyon szép város, tiszta, és mindennek megvan a maga rendje. Ez jó, ha az ember családot akar alapítani. Zenészként azonban azt éreztem, hogy nem elég inspiráló számomra ez a közeg. Olyan érzésem volt ott mindig, mintha nem mozogna a levegő. Nem elég izgalmas. Budapest ennek az ellenkezője.
MN: Itthon sokan rácsodálkoznak a temperamentumodra, mivel északról jöttél. Svédországban kilógtál a sorból?
AV: Igen, ott azt éreztem, hogy furcsa vagyok, és hogy nagyon más a zeném. Szerették, amit csinálok, de mindenki azt mondta, hogy ez nem annyira oda való. Svédországban az emberek tartanak a nem megszokott dolgoktól. Amikor itt először felléptem a Szimplában, pont ennek az ellenkezőjét éreztem, azt, hogy egy normális zenészcsaj vagyok. Svédországban a klubok is nagyon különbözőek, ott nincsenek romkocsmák, olyan helyeken léptem fel, amelyekre itt azt mondanák, hogy sznob. Ott még a laza helyek is nagyon letisztultak, sterilek. A budapesti helyszínek jobban passzolnak a zenémhez.
MN: Hogyan indult a zenei karriered? Kik voltak rád hatással?
AV: A színpadot már kiskoromban megszoktam, mert apukám úgymond úttörője volt Stockholmban a slam poetrynek – először ilyen eseményeken léptem fel. Az iskolában pedig mindig zenét tanultam, gimnáziumban például soul- és r’n’b-óráim is voltak. Sokféle zene van rám hatással, de ha választani kéne, akkor meghatározó élményként Lauryn Hill első, The Miseducation of Lauryn Hill című lemezét emelném ki. Komolyabban 18 évesen kezdtem el fellépni a saját dalaimmal, de valójában az áttörést a YouTube-ra feltöltött anyagaim jelentették, onnantól kezdve egyre több helyre hívtak koncertezni.
MN: Mi motivált még abban, hogy Budapestre költözz?
AV: Az elején csak azt döntöttem el, hogy elmegyek Svédországból. Nem volt konkrét célom, csak utazgattam, aztán egy évig Londonban éltem, és kábé két éve élek Budapesten. Egy svéd gitáros barátommal érkeztem, határozatlan időre – még most sem tudom, hogy meddig maradok, de egyelőre egy okom sincs innen elmenni. Nekem Budapest mindig felszabadító élmény volt, minden nyáron ide jöttünk a családommal nyaralni, szóval jól éreztem itt magam, és gondoltam, kipróbálom, milyen itt zenélni. Követem az eseményeket, tudom, hogy sok minden nem jó irányba halad, de azt érzem, hogy zenészként ez a város nagyon inspiráló és izgalmas. Tisztában vagyok vele, hogy Budapest és különösen a hetedik kerület egy buborék, de jó, hogy ez van, hogy vannak liberális emberek, művészek. Nem lenne jó, ha mindenki el akarna innen menekülni.
MN: A dalaidat angolul írod. Nem is tervezel magyarul írni?
AV: De, szeretnék, csak ez nem olyan egyszerű nekem. A szövegeket úgy írom, ahogy jönnek, nem kínlódom velük, és eddig mindig angolul vagy svédül születtek meg a fejemben. Ha magyarul írnék egy dalt, az még nagyon művi lenne, mert keresgélnem kéne a szavakat, fordítani, segítséget kérni. Otthon persze beszéltünk magyarul, de az nem volt az igazi, ebből több vicces szituáció is született, mikor ideköltöztem.
MN: Mennyire voltál képben a magyar zenei élettel kapcsolatban, amikor ideköltöztél?
AV: Azzal még most sem vagyok képben.
A szüleim hallgattak Cseh Tamást, meg ismertem a Quimbyt, de ennyi. Két éve élek itt, de még most sem ismerem az itteni viszonyokat, nem tudom, ki kicsoda, nem érzem a dolgok súlyát. Sok zenészt először csak mint érdekes, kedves embert ismerek meg bulikban, aztán kiderül, hogy nagyszerű zenész. Például Saiidot is úgy ismertem meg, hogy azt sem tudtam, mi az Akkezdet Phiai. Amikor behívtak az MR2 Akusztikba, akkor még nem is hallottam a Petőfi rádióról. De azt gondolom, hogy jó ez így. Csak csinálom a dolgom anélkül, hogy tudnám, hogy az adott fellépés mekkora falat.
MN: Nyilatkoztad, hogy az A38 hajóról visszautasítottak, amikor először megkerested őket. Azóta már jó párszor megfordultál ott, és megjelent az első lemezed is, a Stories After Bedtime.
AV: Az első koncertemre, ami a Szimplában volt, eljött a Bohemian Betyars, akik feldolgozták az egyik dalomat, és együtt kezdtünk fellépni. Ezt követően a Quimbyvel is zenéltem, és aztán sorra jöttek a felkérések, már a hajó is hívott, az MR2 és a többi. A terveim szerint pedig Saiiddal és Senával is együtt fogok dolgozni a jövőben.
MN: A magyar zenészeiddel néhány havonta visszajártok Svédországba. Hogyan fogad most az ottani közönség?
AV: A svéd közönség teljesen más, mint a magyar. Budapesten az emberek táncolnak, kiabálnak, reagálnak a zenémre. Svédországban kicsit több alkohol kell ahhoz, hogy felszabaduljanak, de jól fogadnak. Izgalmasabb lettem nekik, mert most én vagyok a lány, aki a kelet-európai dzsungelből jött vissza zenélni.
