Szaunából lettünk, és mindannyian egy nagy, globális szaunában fogunk elpusztulni. Nagyjából így értelmezem Horváth Csaba koreográfus és/vagy színházi rendező új Kalevaláját. A fagyos tájak lakóinak története, akiket elhagytak a normális istenek, halszagúak és fáznak, de házakat fognak építeni és tüzeket gyújtani közös erővel. A nép a színpadon van, hatalmas, fehér színű farönkök és futó fények között, Benedek Mari jelmezeiben, kisgatya és testfesték, meg hosszú szárú csizma a lábakon, a népi jelleget erősítve. Masszív csapat, egy komplett edzőterem, színészből lett untermanok és artisták, közben még beszélnek, zúdul a Szálinger Balázs által alkotott teljes eposzátirat veretes és humoros nyelvezete. Fizikai színháznak, illetve sajátos színházi kísérletnek hívják, ami itt zajlik, a lényege az, hogy több köbméter fa nyílt színi feldarabolása után, egymás háta mögött késeket dobálva még komplett párbeszédeket, illetve monológokat mondanak el a színészek. A fiatal, Debrecenbe igazolt művészekhez, akik már több ízben bizonyították felkészültségüket, kiváló kortárs táncosok csatlakoztak, akik helyenként jól beszélnek. Vannak kakukktojások, mint például a Vejnemöjnent játszó Mucsi Zoltán, aki, mi tagadás, első blikkre nem artistaalkat, de később bebizonyosodik, hogy bizony az, ha kicsit kisebb fordulatszámon is, mint a többi.
Folyamatos akció van, mesélik, mozgatják a történetet, az antiglobalista költői utópiát, mítoszi izgalmakkal vegyítve. Aztán további, különös dolgok történnek, például, hogy Louhi uralkodónő (Földeáki Nóra) gyengekezű férjéről (Mercs János) kiderül, hogy egy kihalófélben lévő beteg jegesmedve. Lányuk meg veszélyeztetett fókabébi. Az őt játszó Varga Gabi, akit régebben, "bárkás" korában nem bírtam felfedezni, egy atomreaktor, olyan erővel alakítja az életben maradni akarást. Közben testekből épül a mindent járó boldogságmalom, a központi szimbólum, a Szampó. Mert a történet azért fut tovább a finn népi szálon is.
Nem könnyű figyelni, de a magam részéről egy árva könnycseppet el nem hullatok a szemet gyönyörködtető, tiszta táncért vagy "a nappali szobába megérkezik egy ember jobbról, egy meg balról, és beszélgetnek" típusú színházért. Van, akinek persze nem jön be, és a második felvonásra hazamegy. Legalább fel tudom tenni a szék támlájára a lábamat. Könynyebb így nézni egy világvégebiztos növénymagtár felépülését, illetve a darab bájosan apokaliptikus végkifejletét. Mucsi egy karjalai Reaktor-indulót szaval, a csapat fémgerendákból, csavarokkal és fúrógépekkel táncolva rak össze egy monstre fémszerkezetet. Mint egy Madách-parafrázis, a tetőn ül a Nap (Vati Tamás), alatta az Ember (Mucsi Zoltán), és beszélgetnek. "Szervusz, ember. Jobbról valahányadik bolygóm magáról sokat gondoló adófizetője." ... "Kiütöm kezedből a kaviáros szendvicset, napocska. Egyet köpök, s elpusztítom a földet..." S elalszik minden, kifagy, semmi happy end.
Hogy túl hosszú volt, és a végén kicsit leült? Ugyan már, fél év, húsz perc mínusz, és a megszokott módon feszes lesz ez is. Megszokhattuk, hogy Horváth a teljes egészet akarja átfogni, és nem is olyan nagyon akadt fenn a kemény északin. Nils Petter Molvaer norvég zeneszerző pedig jó zenét csinált, technó a Spitzbergákról, bár nem tudok különbséget tenni a különböző skandináv hangzásvilágok között.
Trafó (budapesti bemutató), április 19.
