A Brecker–Liebman–Copland km. Gress és Baron, avagy BLC kvintettnek nincs története. Itt kezdődött a Csörsz utcában, mivel ebben a felállásban még sohasem játszottak, bár külön-külön évtizedeken át zenéltek együtt. A hosszú elnevezés a jazzben szokásos módon arra is utal, hogy nincs főnök a zenekarban, a tagok szerzőként is képviseltetik magukat. Azért mindig van egy kezdeményező, és a jelekből ítélve ez itt a centrális pozícióban lévő Marc Copland zongorista lehetett (ő egyébként szaxofonosként kezdte, be is futott, de áttért a zongorára, mert az komplexebb), mert Drew Gress bőgőssel és Joey Baron dobossal jelent most meg friss albuma. Abból is adódott a koncert első hangtól érezhető hamvassága, természetessége és őszinte kíváncsisága az ott és akkor alakuló zenei folyamatokra, hogy nem a marketing- és médiagépezet indította az európai miniturnét, hanem ezek a hapsik baromira szívesen játszanak egymással. Teljesen igaza volt a szervezőnek, amikor fiatalemberekként konferálta fel az átlagéletkor szerint 69 éves legénységet. Ha valamiben, leginkább abban érződött a kor, hogy mindig bölcsen osztották be az erejüket. A fizikálisan legmegterhelőbb trombita is fölszökött az égbe Randy Brecker ajkán, nem spóroltak a bevállalós számokkal és belemelegedős szólókkal. Copland egyéni hangja már az első szólójában (There Is a Mingus a Monk Us) kidomborodott: régi partnerei, John Abercrombie és Kenny Wheeler felől lehet ismerős szokatlan skálákkal teletűzdelt, világos, de szűrt fényű zenei világa. Dave Liebman hál’ isten elég gyakori vendég Pesten. A szaxofonos energiái kiapadhatatlanok, harmóniaváltásai, hangulatfestése egyszerre vallanak fenegyerekre és nagymesterre. Baron képe sok dobos házi oltárán ott áll: amikor leheletfinom, akkor is dögös, nem dörömböl, hanem énekel, ahogy Gress is erőlködés nélkül haladja meg hangszere szokásos kifejezési készletét.
MOMkult, október 15.
