Koncert

A Brecker–Liebman–Copland km. Gress és Baron

Zene

A Brecker–Liebman–Copland km. Gress és Baron, avagy BLC kvintettnek nincs története. Itt kezdődött a Csörsz utcában, mivel ebben a felállásban még sohasem játszottak, bár külön-külön évtizedeken át zenéltek együtt. A hosszú elnevezés a jazzben szokásos módon arra is utal, hogy nincs főnök a zenekarban, a tagok szerzőként is képviseltetik magukat. Azért mindig van egy kezdeményező, és a jelekből ítélve ez itt a centrális pozícióban lévő Marc Copland zongorista lehetett (ő egyébként szaxofonosként kezdte, be is futott, de áttért a zongorára, mert az komplexebb), mert Drew Gress bőgőssel és Joey Baron dobossal jelent most meg friss albuma. Abból is adódott a koncert első hangtól érezhető hamvassága, természetessége és őszinte kíváncsisága az ott és akkor alakuló zenei folyamatokra, hogy nem a marketing- és médiagépezet indította az európai miniturnét, hanem ezek a hapsik baromira szívesen játszanak egymással. Teljesen igaza volt a szervezőnek, amikor fiatalemberekként konferálta fel az átlag­életkor szerint 69 éves legénységet. Ha valamiben, leginkább abban érződött a kor, hogy mindig bölcsen osztották be az erejüket. A fizikálisan legmegterhelőbb trombita is fölszökött az égbe Randy Brecker ajkán, nem spóroltak a bevállalós számokkal és belemelegedős szólókkal. Copland egyéni hangja már az első szólójában (There Is a Mingus a Monk Us) kidomborodott: régi partnerei, John Abercrombie és Kenny Wheeler felől lehet ismerős szokatlan skálákkal teletűzdelt, világos, de szűrt fényű zenei világa. Dave Liebman hál’ isten elég gyakori vendég Pesten. A szaxofonos energiái ki­apadhatatlanok, harmóniaváltásai, hangulatfestése egyszerre vallanak fenegyerekre és nagymesterre. Baron képe sok dobos házi oltárán ott áll: amikor leheletfinom, akkor is dögös, nem dörömböl, hanem énekel, ahogy Gress is erőlködés nélkül haladja meg hangszere szokásos kifejezési készletét.

MOMkult, október 15.

 

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.