Különös arra gondolni, hogy az amerikai minimálzene nagy generációjának tagjai már mind túl járnak a nyolcvanon (már akik még élnek). Terry Riley 1935-ben, Steve Reich 1936-ban, Philip Glass 1937-ben született. Hármuk közül a magyarországi fogadtatásban Riley számít „hiányzó láncszemnek”: az ő műveit az elmúlt évtizedekben jóval ritkábban hallottuk, mint másik két pályatársáéit.
Most itt egy lemez, a Sun Rings, amely részben Riley régmúltba visszanyúló kapcsolatát dokumentálja a legendás Kronos Qartettel (több mint tucatnyi vonósnégyest komponált számukra), részben az emberiség ősi vágyát a „szférák zenéje” megismerésére-reprodukálására. Ez a mű valóban az: a szférák zenéje, hiszen az űrből származó, rögzített hangok manipulációja keveredik benne vonósnégyesjátékkal, beszéddel, énekhanggal és elektronikus zenével.
Különös, meditatív – a könnyűzenében divatos szóval – „pszichedelikus” eklektika. Lehet rajta álmodni, merengeni, elképzelni az ember és a kozmosz kapcsolatát, lehet elmerülni a különös, soha nem hallott hangok tengerében, lehet rácsodálkozni az elektronika és az akusztikus hangszerek hangjának keveredésére. Lehet észrevenni, hogy itt is felismerhető Riley régóta fennálló vonzalma a keleti zene iránt. És lehet találgatni, hogy melyik elektronikus hangeffektus valódi „űrhang”, és melyik stúdióban létrehozott effektus.
A klasszikus és romantikus korszak szóhasználatával élve: ez egy fantázia. Vagy inkább capriccio? Mindenesetre nagy ívű kompozíció, amely jelentős képzelőerőről tanúskodik – és a hallgató képzelőerejét is megmozgatja.
Nonesuch, 2019
