Lemez

Terry Riley: Sun Rings

  • - csk -
  • 2019. november 24.

Zene

Különös arra gondolni, hogy az amerikai minimálzene nagy generációjának tagjai már mind túl járnak a nyolcvanon (már akik még élnek). Terry Riley 1935-ben, Steve Reich 1936-ban, Philip Glass 1937-ben született. Hármuk közül a magyarországi fogadtatásban Riley számít „hiányzó láncszemnek”: az ő műveit az elmúlt évtizedekben jóval ritkábban hallottuk, mint másik két pályatársáéit.

Most itt egy lemez, a Sun Rings, amely részben Riley régmúltba visszanyúló kapcsolatát dokumentálja a legendás Kronos Qartettel (több mint tucatnyi vonósnégyest komponált számukra), részben az emberiség ősi vágyát a „szférák zenéje” megismerésére-reprodukálására. Ez a mű valóban az: a szférák zenéje, hiszen az űrből származó, rögzített hangok manipulációja keveredik benne vonósnégyesjátékkal, beszéddel, énekhanggal és elektronikus zenével.

Különös, meditatív – a könnyű­zenében divatos szóval – „pszichedelikus” eklektika. Lehet rajta álmodni, merengeni, elképzelni az ember és a kozmosz kapcsolatát, lehet elmerülni a különös, soha nem hallott hangok tengerében, lehet rácsodálkozni az elektronika és az akusztikus hangszerek hangjának keveredésére. Lehet észrevenni, hogy itt is felismerhető Riley rég­óta fennálló vonzalma a keleti zene iránt. És lehet találgatni, hogy melyik elektronikus hangeffektus valódi „űrhang”, és melyik stúdióban létrehozott effektus.

A klasszikus és romantikus korszak szóhasználatával élve: ez egy fantázia. Vagy inkább capriccio? Mindenesetre nagy ívű kompozíció, amely jelentős képzelőerőről tanúskodik – és a hallgató képzelőerejét is megmozgatja.

Nonesuch, 2019

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.