Tehetem mindezt azért, mert az elmúlt hetekben Fischerék körbeutaztatták Európában Dvořák–
Beethoven-programjukat, hogy november 20-án a Müpában, december 2-án pedig a Musikvereinban hallhattam Beethoven 1. (C-dúr) zongoraversenyét (Op. 15).
A bőröndben még ezek a Dvořák-művek lapultak: cisz-moll legenda, Op. 59/6; 5. szláv tánc, Op. 46/5; Elhagyatva – kórus vegyeskarra, Op. 29/4; 6. (D-dúr) szimfónia, Op. 60.
Ha manapság valaki élőben akarja hallani Schiff András zongorajátékát, minimum Bécsig kell utaznia. Tudjuk, hogy migránsozó kormányunknak mi a hivatalos álláspontja a „bűnös” császárvárossal kapcsolatban, és azt is, hogy Schiff önkéntes száműzetése sokáig fog tartani. Mert ahhoz, hogy a világhírű zongorista hazajöjjön, nemcsak Orbánnak, a Fidesznek, a Jobbiknak kéne eltűnnie a süllyesztőben, de a közgondolkodásnak is alapvetően meg kellene változnia, ahogy azt évekkel ezelőtt lapunknak kifejtette (lásd: „Németország nem szállta meg Magyarországot” – interjú Schiff Andrással, Magyar Narancs, 2014. április 3.).
Úgyhogy Schiff András kedvéért Bécsig vonatozni tulajdonképpen felér egy politikai állásfoglalással. Ergo kisebbfajta békés kormányellenes tüntetéssel egyenlő a magyarok népes jelenléte ezen az estén a Musikverein patinás falai között. Megjegyzem, a ruhatárban is magyarok dolgoznak. Ugyanakkor a színes bőrűek és ázsiaiak még nálunk is többen voltak az arany kariatidákkal övezett nagy múltú teremben. Faji, nemzeti és minden egyéb hovatartozást negligálva mindenki egy emberként adta át magát az élménynek.
Fischeréknek Dvořák zenéje második anyanyelv, amit nemcsak hangszeres, hanem vokális tudásukkal is bizonyítottak. Mi otthon már megszoktuk, de a bécsi közönség valóságos bűvészmutatványként élte meg, ahogy a BFZ zenészei leteszik hangszereiket, és seperc alatt színvonalas vegyes kórussá alakulnak. Pazar a cisz-moll legenda és az 5. szláv tánc, bár valószínűleg ujjgyakorlat az együttesnek. Fischer Iván ritmusban, dinamikában is leporolta e két kis népdalgyökerű szösszenetet, és úgy tárja elénk, mintha most kerültek volna elő az alkotó műhelyéből. Keze alatt ugyanilyen friss levegő járja át a cseh szerző 6. szimfóniáját, amely, bár valójában Brahmsszal mutat párhuzamot, nekem mégis Beethoven hatodikjával rokon. Fischer értelmezése ráerősít erre a párhuzamra az idilli természet legintimebb lélegzetvételeinek lekottázásával, beleértve a bravúros, szinkópákban tobzódó, ritmusérzéket gáncsoló furiant-scherzo tételt.
De bármennyire rajongunk Dvořák zenéjéért, azért a mágnes szerepét ezen a koncerten Beethoven 1. (C-dúr) zongoraversenye játssza. A 32 éves Fejérvári Zoltán (lásd: „A világ nagy” – interjú Fejérvári Zoltán zongoraművésszel, Magyar Narancs, 2018. január 11.) a Müpában úgy néz ki, mintha most jönne az érettségiről. De csak addig nyegle kamasz, amíg le nem ül a zongorához. Bravúros és könnyed játék, virtuóz technika. Beethoven zenéjének is örül, de önmagának egy kicsit talán jobban. A Steinway ereje, csillogó hangzása hűséges partnere mindebben. De Schiff egy másik bolygó. Szerinte az egész zongorairodalmat Steinway-k közvetítésével ismertük meg, amely mára a hangzás globalizálódásához vezetett. Haydn, Mozart, Beethoven vagy Schubert zongoradarabjai azonban többről szólnak, mint az erőről, a csillogásról, a hűvös objektivitásról, nyilatkozta többször is.
Ami Bécsben elsőként feltűnik, az a zongora hangkarakterének szokatlan volta. Ez pedig nemcsak annak köszönhető, hogy korunk egyik legnagyobb pianistája ül a billentyűk mögött, de annak is, hogy a Steinway-globalizmussal szembeszálló Schiff Bösendorferen muzsikálva bizonyítja igazát.
Lemezfelvételein már védjegyévé vált, élőben pedig nemcsak hallható, de látható is, hogy basszusaival nem kalapálja agyon a magas hangokat, hanem beszélgetős kapcsolatot teremt a szólamok között, így mintegy újraszövi a darab textúráját. Már-már historikus attitűddel interpretálja a művet, aminek következtében még több Mozartot képes felszabadítani Beethovenből. A szikárabb, szárazabb, mégis áttetszőbb, puha billentéssel, a pedál hanyagolásával pedig a beethoveni humort hozza felszínre olyan látványosan, hogy egy ponton a Musikverein közönsége felnevet. A derű forrása nemcsak Schiff végtelenül letisztult, átszellemített, elegáns, a Fejérváriénál lényegesen lassúbb, virtuozitásában is mélyebb, többszólamúbb játéka. Hanem maga a Schiff András, Fischer Iván és a BFZ muzsikusai között zajló, a résztvevőket látványosan inspiráló trialógus. Fischer végletekig fokozza a szólamok plaszticitását.
Bécsben nincs vastaps és nincs giccses virágcsokor, és ettől a kirobbanó tapsorkán is valahogy természetesebben hat. Ahogy az is, hogy egyesek állva éljeneznek, mások ülnek, egyiknek sincs kényszerítő hatása, ahogy otthon oly sokszor érzem. Itt szabad, szuverén egyének fejezik ki a maguk nyelvén a pillanaton túlmutató örömet.
Musikverein, Bécs, december 2.
