Interjú

„A fehérek utánozzák a feketéket”

Krin Gabbard jazztudós

  • Soós Tamás
  • 2020. április 12.

Zene

A modern jazzstúdiumok alapító atyja, a Columbia Egyetem Jazztanulmányi Tanszékének adjunktusa a MüPában tartott Jazztanulmányi Szimpózium meghívására érkezett Budapestre, ahol előadást tartott érdeklődők, zenészek és a Jazztanulmányi Kutatócsoport körében, majd a Müpa jazz-tehetségkutatójának zsűrijeként három napon át szemlézte a feltörekvő magyar zenészeket. A jazz és a mítoszgyártás, Trump és a negrofília, valamint Szabó Gábor és a posta kapcsolatáról is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Milyennek látta, hallotta az ifjú magyar jazzt?

Krin Gabbard: Lenyűgözőnek. Nem hallottam olyan zenészt a Müpában, aki ne uralta volna tökéletesen a hangszerét, és ne beszélte volna imponáló változatossággal a jazz nyelvét. New York-iként szeretem azt gondolni, hogy a jazzvilág középpontjában élek, de izgalmas volt felfedezni, milyen sokféleképpen lehet közelíteni a műfajhoz.

MN: Otthon szokott magyar jazzt hallgatni?

KG: Töredelmesen bevallom, a magyar jazz eddig kimaradt az életemből. Egyedül Szabó Gábor lemezeit hallgattam, akivel volt szerencsém találkozni is a nyolcvanas évek elején. Akkortájt lemezkritikákat írtam a Cadence magazinnak, és amikor egy klubban bemutattak minket egymásnak, elújságoltam neki, hogy épp most recenzáltam a legújabb albumát. Mire ő: „Adnál egyet? Nekem nincs egy példányom sem.” Úgyhogy hazamentem, becsomagoltam az LP-met, és elpostáztam Szabónak.

false

 

Fotó: Youtube

MN: Pozitív kritikát írt róla?

KG: Hogyne. Magával ragadott Szabó Gábor gitárjátéka. Rengetegféle zenét hallgatott, és azok hatásait bravúrosan simította bele a játékába. A Müpában hallott zenészekben is az nyűgözött le, milyen elegánsan házasították össze a különféle zenei hagyományokat. Különösen a Sebestyén Patrik Sextet tetszett, akik bossanovát játszottak. A trombitásuk egy ponton elővett egy basszus­trombitát, amit Csehországból szerzett, ahol nagy hagyománya van a billentyűkkel felszerelt rézfúvós hangszereknek, és olyan érzésem lett, mintha az Osztrák–Magyar Monarchia zenészeit látnám bossanovát játszani. Fantasztikus volt.

MN: A jazzstúdiumok megújításakor ön is elegánsan házasított össze addig összeegyeztethetetlennek hitt műfajokat: a kultúra-, film- és irodalomtudományt a jazzelmélettel.

KG: A hatvanas-hetvenes években a jazztudomány azt jelentette, hogy az ember gyakorol a hangszerén, meghallgat egy csomó zenét, majd tovább gyakorol a hangszerén. Ha született egy könyv, mondjuk, a jazz és a vallás kapcsolatáról, olyan fellengzős mondatokat olvashattunk benne, hogy a jazzkritikusok papok, akik felkenik a saját szentjeiket. A kilencvenes évek elején jöttem rá, hogy ennél sokkal komolyabban is lehetne beszélni a jazzhez kötődő jelenségekről. Előtte senki nem foglalkozott azzal, hogy milyen mítoszok kötődnek a jazzhez, milyen rejtett előfeltevései vannak a jazztörténetírásnak, vagy hogyan jelenik meg ez a zene filmekben, regényekben.

Eleinte találkoztam némi ellenállással az öreg jazzírók részéről, akik azt mondták, nem szeretem és nem ünneplem eléggé a jazzt, hiszen kritikusan írok arról, hogy milyen kulturális funkciókat töltenek be bizonyos zenék. Korábban a jazzt valóban ünnepelni kellett, mert sokáig csak a drogosok zenéjének tekintették. Jazzírók generációi küzdöttek azért, hogy felnyissák az emberek szemét: ez bizony művészet. De mire én színre léptem, már felesleges volt leírni, hogy Lester Young zseni volt, sokkal izgalmasabb volt feltárni, melyek a jazzírás mítoszai.

MN: És melyek?

KG: Az egyik legelterjedtebb mítosz, hogy a feketék létrehoztak egy érzelmes, intuitív zenét, amit a fehérek tettek naggyá. Ez egyszerűen hazugság, mégis ezt látjuk újra és újra a hollywoodi filmekben. Mint például Al Jolson 1946-os életrajzi filmjében, amelyben az énekes besétál egy New Or­leans-i sörkertbe, meghall egy dixie­land bandát, és annyira megtetszik neki, hogy elkezd ő is jazzt énekelni, és persze irdatlan népszerű lesz. A hollywoodi filmeknek meg kell nyugtatniuk a nézőt, hogy azt kell szeretnünk, amit amúgy is szeretünk.

Al Jolson elképesztően híres volt, ezért csináltak egy filmet, ami igazolja, miért olyan népszerű. Az indoklás pedig mindig az, hogy a fehér ember színvonalas populáris zenét csinált a feketék ösztönös zenéjéből. George Gershwint is úgy dicsérték a harmincas-negyvenes években, hogy magas színvonalú, szórakoztató zeneként költöztette át a feketék zenéjét a hangversenytermekbe. Ugyanez a szemlélet köszön vissza olyan kortárs filmekben is, mint a 8 mérföld, amelyben Eminem a fekete rapperektől tanul, de a végén legyőzi őket egy hiphopversenyen. A mítosz, miszerint a fehérek tanulnak a feketéktől, aztán felülmúlják őket, soha nem fog kimenni a divatból.

MN: Miért?

KG: Azt hiszem, korrekt általánosítás, ha azt mondjuk: az amerikai fehér emberek többségét lenyűgözik a feketék, ugyanakkor kicsit félnek is tőlük. A fehérek, különösen a munkásosztálybeliek, ha nagyon dühösek vagy nagyon szerelmesek, úgy viselkednek, mint a feketék – vagyis ahogy a feketéket elképzelik. A fehérek utánozzák a feketéket, mert érzelmesebbnek, spirituálisabbnak, erősebbnek látják őket. Irigylik a fizikai képességeiket, az érzelmi intelligenciájukat, miközben halálra vannak rémülve, hogy megfosztják őket a privilégiumaiktól, a társadalmi státuszuktól.

Erre a feketék iránti megszállottságra játszott rá Donald Trump is, amikor azt mondta a fehéreknek, hogy lehet, hogy nem vagytok olyan jók, mint amilyenek lenni szeretnétek, de legalább jobbak vagytok a feketéknél. Trump nem csinált mást, csak rácsatlakozott az amerikai rasszizmus tekintélyes hagyományára. Ezt a feketék iránti megszállottságot nevezem egyébként beteges negrofíliának. A feketék ilyesfajta imádata nem jó, mert félelemmel és gyűlölettel vegyül. Ez a problémakör értelemszerűen a jazzfilmekben is megjelenik, hiszen a jazz-zenekarokban együtt játszanak fehérek és feketék, nemritkán csodálatos eredménnyel.

Persze a fekete zenészeket is gyakran megszólják más fekete zenészek, hogy miért egy fehér jazz-zenészt vesznek fel a zenekarukba. Szerencsére legalább ennyire gyakran felelik erre, hogy egyszerűen szeretik a fehér zenész játékát, és punktum. A faji kérdés sohasem ilyen egyszerű Amerikában, de azok a zenészek, akiket nem érdekel a másik zenész bőrszíne, pozitív példát állítanak elénk.

MN: A kortárs Hollywoodnak is van jazzmitológiája?

KG: A jazz manapság a nosztalgiával és a transzcendenciával kapcsolódik össze. Úgy gondolnak rá, mint arra a zenére, amit akkor hallgattak az emberek, amikor boldogok voltak. A jazz mint transzcendens zene pedig egy magasztosabb helyre repíti el a zenészt és a hallgatót is. A kedvenc példám James Baldwin novellája, a Sonny’s Blues. De említhetném a Whiplasht is, amelynek a végén Miles Teller véresre dobolja a kezét, a hangok megszűnnek, az idő megáll. Damien Chazelle a film nyelvén – közelikkel, vágással, lassítással – teremti meg azt a transzcendens állapotot, amelybe az emberek egyre gyakrabban szeretnének elmenekülni a hétköznapok borzalmából a jazz révén.

MN: A kortárs jazz legnagyobb nosztalgikusát, a Kaliforniai álom Ryan Goslingjét is Damien Chazelle adta nekünk. Gosling a majdnem Oscar-díjas musicalben végig azt hajtogatja, hogy a jazz haldoklik. Egyetért vele?

KG: Annyiban igen, hogy amikor Ryan Gosling a jazz haláláról beszél, arra gondol, hogy a jazznek egyre fogy a közönsége. Való igaz: remek jazzt játszanak a New York-i klubokban, de kevesen hallgatják. Amerikában a jazznek nincs támogatottsága. A magyar állam támogatja a magyar jazzt, az amerikai állam viszont nem foglalkozik ilyesmivel. Rengeteg tehetséges fiatal jazz-zenész van Amerikában is, de nem kapják meg azt a figyelmet, amelyet érdemelnének.

MN: Ennek az állami támogatás hiánya mellett nyilván kulturális okai is vannak.

KG: Az emberek a popkultúrával nőnek fel, annak szókincsét tanulják meg, ezért később se jelent nekik gondot a befogadása. A jazz viszont felkészülést kíván, a zene mélyebb ismeretét, és erre sok ember nem hajlandó időt és energiát áldozni. Amerikában az összes lemezbevételnek mindössze három százalékát teszi ki a jazz – és ebbe már Kenny G is beletartozik! Ez bizonyos értelemben a zenészek hibája is, hiszen sokak szemében presztízst jelent, ha bonyolult zenét játszanak.

MN: A Kaliforniai álomnak akad még egy kulcskérdése: hogyan lehet forradalmasítani a jazzt, ha a zenészek többsége hagyománykövető? Ki viszi át a jazzt a 21. századba?

KG: Ez nehéz kérdés. Én régimódi zenehallgató vagyok, otthon rendszerint Duke Ellington vagy Miles Davis lemezeit teszem föl. Ugyanakkor csodálom például Don Byront, aki klezmert játszik, de Roy Orbison, Henry Mancini és a harmincas évekbeli Warner Bros-rajzfilmek zenéjét is beépíti a játékába. Vagy ott van Sonny Rollins, aki elektronikát és olyan intenzitást vitt a jazzbe, amely máig lenyűgöz. Beszélhetnénk John Scofieldről vagy John Abercrombie-ról is, akik előszeretettel használják, használták a legújabb technikai vívmányokat.

Azonban a Kaliforniai álom is arra int, hogy erre a kérdésre nem lehet megnyugtató választ adni. A film végén Ryan Gosling egy gyönyörű night clubban üldögél, a feje fölött Francis Wolff legendás, 1957-es fotója függ John Coltrane-ről, és a hatvanas évek modorában játssza a jazzt. Ha megvannak a hőseid, és nem újítod meg a műfajt, azzal sincs semmi gond – sugallja Gosling –, ha közben segítesz életben tartani a jazz-zenét.

(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. február 20-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.