A Fire! Orchestra zenekarvezetője, Mats Gustaffson azt kérte tőlem meg az összes többi hallgatójától, hogy hagyjuk a fenébe a stíluskategóriákat, hallgassuk úgy a zenéjüket, hogy nem próbáljuk meg rögtön beskatulyázni. Persze bajban leszek, rémlett fel bennem rögtön, ha majd szavakba kell önteni, milyen volt, de egy 19 zenésszel felálló zenekar már bőven elég várakozást kelt bennem – ebből nagy dolgok lehetnek. Így aztán csalódást keltett, hogy a 19-ből először 1+2+1 játszott előzenekarként, persze, minek kívülről hozni? Anna Högberg altszaxofonon, Julien Desprez gitáros tandemben Andreas Berthlinggel elektronikán, Per-Åke Holmlander pedig tubán – technikailag és felépítésben mindegyik jó volt, de stilisztikai ízelítőnek kevés, ráadásul utána lehűtöttek egy hosszabb szünettel. Azért Högberg a kéthangos variációival nagyon nyerő.
A Fire! zenekar, amikor végre kijött, tényleg maga volt a nagy tűz – ennél pontosabb kategóriát nehéz lenne rájuk aggatni. De mi azért mégse maradjunk ennyiben: a legendásan intenzív svéd szaxofonos hű maradt önmagához ezzel a big banddel is, minden beidegződéstől el tudta oldozni a hangszerelést és a tagok boldogan őrjöngtek. A 2011-ben alakult Fire! Gustaffson triójára épült, aki itt néha leteszi a hangszert, hogy vezényeljen – teljes szekciókat, izgalmasan váltakoztatva szerepüket. Két legfontosabb szólistája Mariam Wallentin és Sofia Jernberg énekesnők, különösképpen a magasabb fekvésű és lángolóbb Wallentin tündökölt. Néha extatikus, de sosem happy a hangulat, valami lomhaság van ebben a lángban. Sajnos ekkora létszámnak elkerülhetetlenül áldozatul esik az énekelt szöveg. Amikor a Rítus, az új lemez címadó és tényleg legjobb darabja lecseng, és meghallom, hogy a tavaszról énekelnek, azt kívánom, hogy inkább továbbra se értsem a szöveget. Nem gondolok rá, és a zárószámban már én is ugrálok, a ráadásban meg csápolok.
A38, június 6.
