Interjú

„A hibákból születik”

Steven Wilson zenész, dalszerző

  • Soós Tamás
  • 2016.06.19 13:05

Zene

Hogyan lehet eredetinek lenni, ha már mindent eljátszottak? Többek között erről beszélgettünk a kortárs rockzene egyik leg­eredetibb szerzőjével, a Porcupine Tree vezetőjével áprilisban, első magyarországi szólókoncertje előtt.

Magyar Narancs: Progresszív még a progresszív rockzene?

Steven Wilson: Jó kérdés, de én azt sem tudom, hogy mi a progresszív rock. Értem persze, hogy miért aggatják ezt a kifejezést a zenémre, hiszen hallani benne az olyan zenekarok hatását, mint a Pink Floyd és a Rush, de ezek az együttesek sem hívták soha progresszív rocknak a zenéjüket. Ha megkérdezted volna David Gilmourt vagy Alex Lifesont a 70-es években, azt mondták volna, ők kísérleti rockzenét játszanak. Nekem sem tetszik a gondolat, ami a műfaji besorolásokkal jár, miszerint a zenének sablonokba kell illeszkednie. A legutóbbi lemezemen, a Hand. Cannot. Erase.-en popszámtól ambient és elektronikus dalon át hosszú, progresszív darabig minden van. Én történeteket szeretnék mesélni a zenémmel, és ebbe bármilyen stílus belefér. De hogy válaszoljak a kérdésedre is: nem számít, hogy progresszív-e még a progresszív rockzene, mert ma már semmilyen zene nem képes meglepni az embereket. Már mindent hallottunk. A rockzene története 60 éves, és a legextrémebb zajzenéktől a minimalista rock and rollig mindent eljátszottak már, ezért inkább az a kérdés, mennyire erős a zenész személyisége, és hogyan tudja úgy belevinni a zenéjébe, hogy a már ismert elemek megint frissnek hassanak.

MN: Neked is nehéz eredetinek lenni?

SW: Nagyon nehéz, sőt lehetetlen. Bármit csinálok, az valami másra fogja emlékeztetni az embereket. De talán mindig is így volt ez. A Beatles azzal kezdte, hogy amerikai rock and roll lemezeket másolt, a Led Zeppelin pedig eleinte chicagói bluesalbumokat koppintott, bár ők azzal is folytatták. De attól még, hogy hallani benne a könnyűzene történetét, a Led Zeppelin zenéje csak a Led Zeppelinre hasonlít. Manapság egyszerű dolga van a fiatal zenésznek, ha meg akarja ismerni a könnyűzene történetét, hiszen fent van az egész az interneten. Amikor én voltam fiatal, még nehéz volt hozzájutni a 10-15 évvel régebbi albumokhoz. Spórolni kellett és lemezeket vásárolni, nekem pedig havonta csak egy albumra volt pénzem. Emiatt lassabban, de alaposabban ismerkedtem meg a zenékkel. Nem vagyok biztos benne, hogy jó dolog ilyen könnyen hozzájutni a zenékhez, mert ez nem bátorítja arra a zenészeket, hogy megtalálják a saját zenei nyelvüket.

MN: Az utóbbi években a 70-es, 80-as évek fontos rocklemezeit keverted újra, köztük a teljes King Crimson-diszkográfiát. Rájöttél közben, hogy mitől olyan jók ezek a lemezek?

SW: Szerintem nem lehet megfejteni, mitől remekmű a remekmű. A zenészek sem tudják, mert ha rájönnének, meg tudnák ismételni a csúcsteljesítményeket. A hangmérnöki munkáról és a stúdiózásról viszont sokat tanultam. A 70-es években is a lehető legmodernebb technológiával dolgoztak, de ez akkor az analóg technológia volt, ami nem adott sok lehetőséget arra, hogy vágják és javítgassák a zenét. A régi albumokon azt hallani, hogy egy zenekar élőben játszik a stúdióban, sokszor hamisan, az ütemből kiesve, a dobok meg mintha kartondobozok lennének. De amikor összerakják, amijük van, abból mégis valami különleges születik. Ma, a digitális korban mindenki – én is – számítógépen ír és rögzít zenét, és egy számítógépen túl könnyű tökéletesre csiszolni a zenét. Mindig ott a kísértés, hogy kijavítsd a hibákat. De ha kijavítod, olyan lesz a lemez, mintha robotok játszanának rajta. Mechanikus, kiszámítható, tökéletes. Vagy­is kiveszik belőle a varázslat, ami a hibákból születik.

A tökéletességhez hozzájön még az is, hogy a mai lemezeken szinte csak nagyon magas és nagyon mély hangok vannak. Nem használják ki azt a meleg, bársonyos középtartományt, amit a 70-es évekbeli lemezek. A magas és a mély hangok izgalmasak, rögtön hatnak, de hamar fárasztóvá válnak. Számomra ilyen a kortárs zenék többsége: rövid távon érdekes, hosszú távon viszont lezsibbadok tőle. Ettől függetlenül nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy ha nem szalagra rögzíted a zenét, akkor az rossz lesz. Én az összes lemezemet digitálisan vettem fel, és úgy gondolom, ezeknek is olyan organikus a hangzása, mint a 70-es évekbeli albumoknak. A hangzás nem a technológiától, inkább a zenészek hozzáállásától függ.

MN: „Ugyanazt a dalt írom meg újra meg újra” – említetted önironikusan az egyik interjúdban, utalva arra, hogy vannak nagy témáid, amikhez rendszeresen visszatérsz.

SW: Két-három témához szoktam visszatérni, de nem olyan különlegesek vagy újszerűek ezek. Sokakhoz hasonlóan én is szoktam írni arról, hogyan cseszünk el nőket, és hogyan csesznek el a nők minket. Sokat írok a gyerekkorom iránti nosztalgiáról is, időről időre visszatérek az ártatlanabb korhoz kötődő emlékeimhez. Egy vasútállomás közelében nőttem fel, gyerekkoromban körbevett a vonatok hangja, ezért bukkannak fel gyakran vonatok és állomások képei a dalaimban. Szerintem sokakat a gyerekkor iránti nosztalgia fog meg a zenémben, mert ehhez bárki tud kötődni. És nem nehéz nosztalgikusnak lenni a mai világban, a terrorizmus, az okostelefonok és az internet korában. Én is nosztalgikus alkat vagyok, ami érdekes, mert nem szerettem gyerek lenni. Alig vártam, hogy felnőjek. Hiába, a gyerekkor is olyan dolog, amit csak akkor értékelsz, ha már elmúlt.

MN: Azért vártad a felnőttkort, hogy zenész lehess?

SW: Ennél egyszerűbb volt a helyzet: azért nem szerettem gyerek lenni, mert nagyon félénk voltam. A szüleim is azok voltak, tőlük örököltem. És a félénkségem miatt nem élveztem, mondjuk úgy, a játszótér szabályait. Nem terrorizáltak, de nem is én voltam a legnépszerűbb kölyök a környéken. Inkább háttérben maradtam, és úgy éreztem, nem tartozom sehova. Mint sok hozzám hasonló gyerek, én is magamba fordultam, és felfedeztem a zenét, a mozit, az irodalmat. Aki pedig beleássa magát a művészetbe, abban kíváncsiság ébred a világ iránt. Én azért akartam minél előbb felnőni, hogy utazhassak, megismerhessek embereket, és igen, azért is, hogy zenélhessek. Felnőtté válni: ez volt az én útlevelem, amivel elhagyhattam azt a szűk látókörű és unalmas várost, amiben felnőttem.

MN: Levetkőzted azóta a félénkséged?

SW: Igen, de időbe telt. Akkor is nagyon félénk voltam, amikor zenész lettem. Hosszúra növesztettem a hajam, hogy elbújhassak mögé, mert nem élveztem a koncertezést. De az évek során, ahogy egyre több tapasztalatot szereztem, és egyre inkább elismertek zenészként, egyre magabiztosabb lettem. A felém irányuló tisztelet adott nekem önbecsülést. Ma már magabiztos vagyok, de ezt csak fokozatosan, hosszú évek alatt tudtam elérni.

MN: Egyvalami mégis frusztrál: hogy nem jut el a zenéd szélesebb közönséghez.

SW: Nincsenek azért álmatlan éjszakáim emiatt. Nincs kétségem afelől, hogy sokan, akik nem ismerik a zenémet, szeretnék, ha hallanák. Nem bonyolult ez a zene, és nem is death metal. Befogadható könnyűzene olyan értelemben, ahogy a Radioheadé vagy a Pink Floydé is befogadható. Megvan benne a potenciál, hogy sok embernek tetsszen, de azzal, hogy progresszív rockként kategorizálják, beskatulyázzák, és ez gátolja abban, hogy több emberhez jusson el. Dél-Amerikában vagy Európában vegyes a közönségem, a koncertekre fiúk és lányok, fiatalok és öregek is jönnek. Ez a sokféleség jól tükrözi a zeném sokszínűségét. Ha viszont az Egyesült Államokban játszom, ott csak komoly, középkorú férfiak várnak rám. Ez a progresszív rock mint skatulya hatása.

MN: Ebben a – mondjuk így – intelligens rockzenében is egy sláger kell ahhoz, hogy több embert tudj megszólítani?

SW: Sajnos igen. A popzenében mindig is ez volt és mindig is ez lesz a helyzet. Kell egy szám, ami meghozza az áttörést. Ezt nem lehet előre megtervezni: vagy megtörténik véletlenül, vagy nem. Szerintem több olyan dalt is írtam már, ami bekerülhetett volna a mainstreambe, de valamiért ez eddig nem történt meg. De nem adom fel: továbbra is írok olyan dalokat, amikről el tudom képzelni, hogy játssza majd a rádió.

MN: Első szólólemezed legelső száma Harmony Korine rendezőről kapta a címét. Ha egy egész albumot írnál filmrendezőkről, kikről szólna a többi dal?

SW: Harmony Korine-nak különlegesen szép neve van, azért loptam el. Az az ellentmondás érdekelt, ami Korine költői neve és a „perverz” filmjei között feszül. Évekkel korábban írtam egy másik számot Tinto Brass címmel. Ő olasz rendező, aki bizarr, giccses szoftpornókat csinál, de neki is gyönyörű és muzikális a neve. Hirtelen nem is jut eszembe más, hasonlóan muzikális nevű filmrendező. Nem hiszem, hogy írnék valaha Jodorowsky vagy Jonathan Glazer című számot, pedig az ő filmjeiket nagyon kedvelem, ahogy David Lynchét és Christo­pher Nolanét is, aki nagyon okos mainstream filmeket csinál. Talán nem leplek meg, ha azt mondom, nem szeretem Hollywoodot, de például Werner Herzog filmjeit igen. Herzog… ami azt illeti, az ő neve is jó számcím lenne.

Neked ajánljuk