Magyar Narancs: Progresszív még a progresszív rockzene?
Steven Wilson: Jó kérdés, de én azt sem tudom, hogy mi a progresszív rock. Értem persze, hogy miért aggatják ezt a kifejezést a zenémre, hiszen hallani benne az olyan zenekarok hatását, mint a Pink Floyd és a Rush, de ezek az együttesek sem hívták soha progresszív rocknak a zenéjüket. Ha megkérdezted volna David Gilmourt vagy Alex Lifesont a 70-es években, azt mondták volna, ők kísérleti rockzenét játszanak. Nekem sem tetszik a gondolat, ami a műfaji besorolásokkal jár, miszerint a zenének sablonokba kell illeszkednie. A legutóbbi lemezemen, a Hand. Cannot. Erase.-en popszámtól ambient és elektronikus dalon át hosszú, progresszív darabig minden van. Én történeteket szeretnék mesélni a zenémmel, és ebbe bármilyen stílus belefér. De hogy válaszoljak a kérdésedre is: nem számít, hogy progresszív-e még a progresszív rockzene, mert ma már semmilyen zene nem képes meglepni az embereket. Már mindent hallottunk. A rockzene története 60 éves, és a legextrémebb zajzenéktől a minimalista rock and rollig mindent eljátszottak már, ezért inkább az a kérdés, mennyire erős a zenész személyisége, és hogyan tudja úgy belevinni a zenéjébe, hogy a már ismert elemek megint frissnek hassanak.
MN: Neked is nehéz eredetinek lenni?
SW: Nagyon nehéz, sőt lehetetlen. Bármit csinálok, az valami másra fogja emlékeztetni az embereket. De talán mindig is így volt ez. A Beatles azzal kezdte, hogy amerikai rock and roll lemezeket másolt, a Led Zeppelin pedig eleinte chicagói bluesalbumokat koppintott, bár ők azzal is folytatták. De attól még, hogy hallani benne a könnyűzene történetét, a Led Zeppelin zenéje csak a Led Zeppelinre hasonlít. Manapság egyszerű dolga van a fiatal zenésznek, ha meg akarja ismerni a könnyűzene történetét, hiszen fent van az egész az interneten. Amikor én voltam fiatal, még nehéz volt hozzájutni a 10-15 évvel régebbi albumokhoz. Spórolni kellett és lemezeket vásárolni, nekem pedig havonta csak egy albumra volt pénzem. Emiatt lassabban, de alaposabban ismerkedtem meg a zenékkel. Nem vagyok biztos benne, hogy jó dolog ilyen könnyen hozzájutni a zenékhez, mert ez nem bátorítja arra a zenészeket, hogy megtalálják a saját zenei nyelvüket.
MN: Az utóbbi években a 70-es, 80-as évek fontos rocklemezeit keverted újra, köztük a teljes King Crimson-diszkográfiát. Rájöttél közben, hogy mitől olyan jók ezek a lemezek?
SW: Szerintem nem lehet megfejteni, mitől remekmű a remekmű. A zenészek sem tudják, mert ha rájönnének, meg tudnák ismételni a csúcsteljesítményeket. A hangmérnöki munkáról és a stúdiózásról viszont sokat tanultam. A 70-es években is a lehető legmodernebb technológiával dolgoztak, de ez akkor az analóg technológia volt, ami nem adott sok lehetőséget arra, hogy vágják és javítgassák a zenét. A régi albumokon azt hallani, hogy egy zenekar élőben játszik a stúdióban, sokszor hamisan, az ütemből kiesve, a dobok meg mintha kartondobozok lennének. De amikor összerakják, amijük van, abból mégis valami különleges születik. Ma, a digitális korban mindenki – én is – számítógépen ír és rögzít zenét, és egy számítógépen túl könnyű tökéletesre csiszolni a zenét. Mindig ott a kísértés, hogy kijavítsd a hibákat. De ha kijavítod, olyan lesz a lemez, mintha robotok játszanának rajta. Mechanikus, kiszámítható, tökéletes. Vagyis kiveszik belőle a varázslat, ami a hibákból születik.
A tökéletességhez hozzájön még az is, hogy a mai lemezeken szinte csak nagyon magas és nagyon mély hangok vannak. Nem használják ki azt a meleg, bársonyos középtartományt, amit a 70-es évekbeli lemezek. A magas és a mély hangok izgalmasak, rögtön hatnak, de hamar fárasztóvá válnak. Számomra ilyen a kortárs zenék többsége: rövid távon érdekes, hosszú távon viszont lezsibbadok tőle. Ettől függetlenül nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy ha nem szalagra rögzíted a zenét, akkor az rossz lesz. Én az összes lemezemet digitálisan vettem fel, és úgy gondolom, ezeknek is olyan organikus a hangzása, mint a 70-es évekbeli albumoknak. A hangzás nem a technológiától, inkább a zenészek hozzáállásától függ.
MN: „Ugyanazt a dalt írom meg újra meg újra” – említetted önironikusan az egyik interjúdban, utalva arra, hogy vannak nagy témáid, amikhez rendszeresen visszatérsz.
SW: Két-három témához szoktam visszatérni, de nem olyan különlegesek vagy újszerűek ezek. Sokakhoz hasonlóan én is szoktam írni arról, hogyan cseszünk el nőket, és hogyan csesznek el a nők minket. Sokat írok a gyerekkorom iránti nosztalgiáról is, időről időre visszatérek az ártatlanabb korhoz kötődő emlékeimhez. Egy vasútállomás közelében nőttem fel, gyerekkoromban körbevett a vonatok hangja, ezért bukkannak fel gyakran vonatok és állomások képei a dalaimban. Szerintem sokakat a gyerekkor iránti nosztalgia fog meg a zenémben, mert ehhez bárki tud kötődni. És nem nehéz nosztalgikusnak lenni a mai világban, a terrorizmus, az okostelefonok és az internet korában. Én is nosztalgikus alkat vagyok, ami érdekes, mert nem szerettem gyerek lenni. Alig vártam, hogy felnőjek. Hiába, a gyerekkor is olyan dolog, amit csak akkor értékelsz, ha már elmúlt.
MN: Azért vártad a felnőttkort, hogy zenész lehess?
SW: Ennél egyszerűbb volt a helyzet: azért nem szerettem gyerek lenni, mert nagyon félénk voltam. A szüleim is azok voltak, tőlük örököltem. És a félénkségem miatt nem élveztem, mondjuk úgy, a játszótér szabályait. Nem terrorizáltak, de nem is én voltam a legnépszerűbb kölyök a környéken. Inkább háttérben maradtam, és úgy éreztem, nem tartozom sehova. Mint sok hozzám hasonló gyerek, én is magamba fordultam, és felfedeztem a zenét, a mozit, az irodalmat. Aki pedig beleássa magát a művészetbe, abban kíváncsiság ébred a világ iránt. Én azért akartam minél előbb felnőni, hogy utazhassak, megismerhessek embereket, és igen, azért is, hogy zenélhessek. Felnőtté válni: ez volt az én útlevelem, amivel elhagyhattam azt a szűk látókörű és unalmas várost, amiben felnőttem.
MN: Levetkőzted azóta a félénkséged?
SW: Igen, de időbe telt. Akkor is nagyon félénk voltam, amikor zenész lettem. Hosszúra növesztettem a hajam, hogy elbújhassak mögé, mert nem élveztem a koncertezést. De az évek során, ahogy egyre több tapasztalatot szereztem, és egyre inkább elismertek zenészként, egyre magabiztosabb lettem. A felém irányuló tisztelet adott nekem önbecsülést. Ma már magabiztos vagyok, de ezt csak fokozatosan, hosszú évek alatt tudtam elérni.
MN: Egyvalami mégis frusztrál: hogy nem jut el a zenéd szélesebb közönséghez.
SW: Nincsenek azért álmatlan éjszakáim emiatt. Nincs kétségem afelől, hogy sokan, akik nem ismerik a zenémet, szeretnék, ha hallanák. Nem bonyolult ez a zene, és nem is death metal. Befogadható könnyűzene olyan értelemben, ahogy a Radioheadé vagy a Pink Floydé is befogadható. Megvan benne a potenciál, hogy sok embernek tetsszen, de azzal, hogy progresszív rockként kategorizálják, beskatulyázzák, és ez gátolja abban, hogy több emberhez jusson el. Dél-Amerikában vagy Európában vegyes a közönségem, a koncertekre fiúk és lányok, fiatalok és öregek is jönnek. Ez a sokféleség jól tükrözi a zeném sokszínűségét. Ha viszont az Egyesült Államokban játszom, ott csak komoly, középkorú férfiak várnak rám. Ez a progresszív rock mint skatulya hatása.
MN: Ebben a – mondjuk így – intelligens rockzenében is egy sláger kell ahhoz, hogy több embert tudj megszólítani?
SW: Sajnos igen. A popzenében mindig is ez volt és mindig is ez lesz a helyzet. Kell egy szám, ami meghozza az áttörést. Ezt nem lehet előre megtervezni: vagy megtörténik véletlenül, vagy nem. Szerintem több olyan dalt is írtam már, ami bekerülhetett volna a mainstreambe, de valamiért ez eddig nem történt meg. De nem adom fel: továbbra is írok olyan dalokat, amikről el tudom képzelni, hogy játssza majd a rádió.
MN: Első szólólemezed legelső száma Harmony Korine rendezőről kapta a címét. Ha egy egész albumot írnál filmrendezőkről, kikről szólna a többi dal?
SW: Harmony Korine-nak különlegesen szép neve van, azért loptam el. Az az ellentmondás érdekelt, ami Korine költői neve és a „perverz” filmjei között feszül. Évekkel korábban írtam egy másik számot Tinto Brass címmel. Ő olasz rendező, aki bizarr, giccses szoftpornókat csinál, de neki is gyönyörű és muzikális a neve. Hirtelen nem is jut eszembe más, hasonlóan muzikális nevű filmrendező. Nem hiszem, hogy írnék valaha Jodorowsky vagy Jonathan Glazer című számot, pedig az ő filmjeiket nagyon kedvelem, ahogy David Lynchét és Christopher Nolanét is, aki nagyon okos mainstream filmeket csinál. Talán nem leplek meg, ha azt mondom, nem szeretem Hollywoodot, de például Werner Herzog filmjeit igen. Herzog… ami azt illeti, az ő neve is jó számcím lenne.
