Magyar Narancs: „Az Úristen mindenható volt, egyet nem tudott, nem tudott szaxofonozni.” Ezzel a mondattal kezdődött zenés felolvasóestjeik hagyománya Esterházy Péterrel.
Dés László: A Hrabal könyvében tanítja Charlie Parker az Úristent szaxofonozni, de az Úristen botfülű, összevissza tülköl. Én egy személyben megtestesítettem a tehetségtelen Úristent és Charlie Parkert. Vallai Péter ugyanis kitalálta, hogy csináljunk a gróf úr – ő így hívta Esterházyt – könyvéből egy előadást a Vígszínházban, amit a lenti nagy büfében tartottunk egy éjszaka, Gálffi Lászlóval, Vallaival – és nagy sikerrel. Péterrel előtte csak felületesen ismertük egymást, én olvastam őt, ő pedig járt Trio Stendhal-koncertekre, de utána többször is felléptünk kettesben, nemcsak itthon, hanem Bécsben, Berlinben, Rómában is. Hamar ráéreztünk az ízére, és összeállt valami egység abból, ahogy reagáltam a szövegeire. Egy szál szaxofon és egy író: ez elég puritán felállás. Az érdeklődés őrületes volt, Péter művei, gondolatai benne voltak a levegőben. Nem csináljuk sokat, ezért máig nem tudtuk megunni. Az estek során megtanultam valamit, amiről nem gondoltam, hogy meg fogom: az improvizált humort a zenében.
MN: Híres dalok, dallamok kiforgatásán felül hogyan lehet szaxofonnal ironizálni?
DL: Egyrészt fúvástechnikai eszközökkel, másrészt eltúlzott zenei gesztusokkal. Ha például kihegyezett staccatóban kezdek el játszani, vagy suta hangközöket fújok, netán bakugrásokat teszek, hajlítgatok. Ez működik anélkül is, hogy összekombinálnám a Kék Duna keringőt a Rákóczi-indulóval.
MN: Egyszer a Himnuszt játszotta egy Parti Nagy-felolvasás után, de a közönség félreértette.
DL: Drámainak szántam, de a közönség azt hitte, ironizálok a Himnusszal. Ami egyébként nem ördögtől való dolog, Woodstock egyik legnagyobb zenei eseménye, sőt a rock- és az amerikai zene egyik fontos pillanata volt, amikor Jimi Hendrix feldolgozta az amerikai himnuszt. Ha az előadáson a közönség kuncog, amikor nem kéne, akkor én vagyok a hibás. Azóta tudom, hogy mit rontottam el a zenei felépítményben. Az esetek többségében ma már megáll a levegő, ha ezt játszom.
MN: Az utóbbi időben ön játssza a kortárs irodalom „filmzenéjét”, hiszen lassan nem lesz olyan neves kortárs író, akinek a szövegeit ne kísérte volna szaxofonjátékával. Hogyan hozta össze a zenés felolvasóestek szupergruppját, a Szó és Zenét?
DL: Olvasó ember vagyok, és ezeket az írókat nagyon szeretem. Nagy írók, akik emberként is kiállják a próbát ezekben a szutykos, maszatos időkben. Az évek során sokszor kértek fel ilyesmire – például Kornis Mihály vagy Kántor Péter –, és mindig örömmel csináltam. 2010-ben aztán a Zsidó Fesztiválon adtam egy életműkoncert-sorozatot. Kitaláltam, hogy egyik este négy író barátommal – Esterházy Péterrel, Parti Nagy Lajossal, Spiró Györggyel és Závada Pállal – csinálunk egy nagy zenés felolvasást. Az elsőn a többnejűség volt a téma, fergeteges is lett a hangulat. A húszas-harmincas években a Zeneakadémián tartottak irodalmi esteket, ez volt a Nyugat Matiné. A kor nagy írói – Karinthy, Kosztolányi, Babits, Móricz, Bartók – összejöttek, és a kor nagy színészei szavaltak – érdekes módon főleg politizáló, ellenzéki színészek, Major Tamás, Gobbi Hilda, mert más nem nagyon mert. Mit meg nem adnék, ha ezekről lenne kép- és hangfelvétel… Ez volt a kiindulópont, hiszen kicsit hasonló a mai helyzet. Ezek az írók a megtűrt kategóriába kerültek, közszolgálati műsorokban nem szerepelhetnek, a jobboldali médiumokban pedig többnyire szitokszó a nevük. Ezért a Pesti Színházban elindítottuk a Szó és Zene sorozatot Barcza Horváth József bőgőssel és a fiammal, Dés András ütőhangszeressel kiegészülve. Telt házas előadásokat csináltunk, olyan siker volt, hogy újabb és újabb esteket kellett meghirdetni.
| ||
MN: Lesz Szó és Zene DVD?
DL: Egyelőre nincs rá pénzünk. Geszti Margittal, az estek szervezőjével saját zsebből felvettük az egyik előadást a Pesti Színházban, de az utómunkára kellene pénz.
MN: A Magyar mesék CD-ken is fújja a szaxofonját, amelyeken Parti Nagy Lajos az utóbbi évek aktuálpolitikai eseményeit szarkasztikus népmesei stílusban feldolgozó írásait olvassa fel. Hogyan lehet ilyen politikus műveket elzenélni?
DL: Lajos meséiben több kapaszkodó van, így egy-egy íráshoz többnyire találok valamilyen ismert dallamot, amit aztán ki-be forgatok, improvizálok. Ezt a közönség érti, és nagyon jól veszi. Annak ellenére, hogy a Mesékben sok a humor, az írások alapvetően szívszorongatóan szomorú, rémes állapotokról szólnak. Van Parti Nagynak egy gyönyörű, megrendítő írása, a Két disszidens. Arról szól, hogy a József Attila-szobor feláll, és elhagyja a Kossuth teret. Útközben találkozik a Károlyi-szoborral, diskurálnak egy keveset, és ketten elindulnak Hegyeshalom felé. A „pávaházban” persze idegeskednek, hogy hova tűnt a két szobor, azokat ők akarták elvitetni… Ilyenkor pedig óhatatlanul az jut eszembe, hogy Elindultam szép hazámból… Ez soha nem szorul magyarázatra.
MN: A Radnóti és korunk előadásban dramaturgként, zenészként is közreműködik.
DL: Igen, Ferencz Győző hatalmas és nagyszerű anyagából állítottunk össze Mácsai Palival egy másfél órás estet, Gyarmati Fanni és Radnóti naplórészleteiből, kortársak írásaiból, korabeli rendeletekből, jegyzőkönyvekből és persze Radnóti-versekből, a zenének is komoly dramaturgiai szerepet szánva, Lukács Miklóssal és Dés Andrással együtt. Nem pusztán sajnálkozni szeretnénk Radnóti tragikus sorsán, szomorúan emlékezni, mik is történtek itt hetven évvel ezelőtt, hanem felhívni a figyelmet arra, hogy a rasszizmus, az idegengyűlölet, a tudatlanság és a hamis, hazug politika hová vezethet, ha hagyjuk. Márpedig a jelenlegi alkotmány rögzíti, hogy itt 1944. március 19-ig minden rendben volt, a konszolidált polgári demokráciának a németek bejövetele vetett véget. És ezt harsogják jól fizetett intézetek, történészek, művészek és újságírók. Ha valaki megnézi ezt az estet, és úgy áll fel, hogy ez nem igaz, már érdemes volt megcsinálni.
MN: Az irodalmi estek mintha régi filmzenéinek lennének a folytatásai, amikor még úgy írta a kísérőzenét, hogy nézte a filmet a stúdióban és ráimprovizált.
DL: A filmnél konkrét szituációk vannak, amik ellen, alá vagy fölé kell zenélni. Az irodalmi szöveg és a zene viszonya – a Magyar meséket kivéve – nem ennyire konkrét. Nem tartalmi elemekkel játszom, hanem az érzelmi megközelítést választom.
MN: Jancsó Miklós, akinek több filmjéhez is szerzett zenét, improvizatív módon filmezett: az előre leírt forgatókönyvet sosem tudta egy az egyben leforgatni.
DL: Megtisztelve éreztem magam, amikor felkért a Szörnyek évadjára. Addigra már Makk Károlytól Grunwalskyig több mindenkivel dolgoztam, sőt megszületett az első nagy filmslágerem, a Szerelem első vérig. Ha felkértek, bementem a filmgyárba, leültem beszélni a rendezővel, és adtak egy forgatókönyvet. Ekkor is bementem, kérdeztem Miklóst, hogy adnának-e egy forgatókönyvet. Erre összenéztek Kende Jánossal, és elkezdtek röhögni. Adnak szívesen, mondta, olvasgassam, ha akarom, de semmi értelme. (nevet) Azért én elvittem, de valóban nem volt semmi értelme. Jancsónál nem zenét szereztem: a Szörnyek évadjában például az volt a feladatom, hogy elinduljak egy mezőn, és improvizáljak. Nem tudtam, mi fog történni, én játszottam, miközben Jancsó csinált egy tízperces snittet Cserhalmival, piros Volkswagen kabrióval, helikopterekkel, lovakkal, meztelen csajokkal. A végeredmény lenyűgöző. Azt is kitalálta, hogyan lehetne olyan látványos jelenetet forgatni, ami Hollywoodban több millióba kerülne. Az augusztus 20-i parádé ideje alatt felvittek a Halászbástyára, és ahogy játszottam, mögöttem megjelentek helikopterek, amelyekből rengeteg ejtőernyős ugrált ki, majd amikor mögém értek, kinyíltak az ernyőik. Csodálatos volt Jancsóval dolgozni; karizmatikus ember és nagy művész volt, aki mellett embernek érezted magad.
MN: Elmondása szerint nem szeret régi történeteket felmelegíteni, de most újra koncertezik a Contemporary Gregoriannal.
DL: Nem játszottuk ki ezt a produkciót. Az énekkórus és a dzsesszkvartett felállásban rengeteg zenei lehetőség rejlik. Nagy időszakot ölelünk fel a korai, egyszólamú gregoriánoktól a bonyolultabb szövetű, reneszánsz darabokig. Vannak kifejezetten gyors, élettel teli gregoriánok, amikben olyan szenvedély és játékosság rejlik, hogy abba bele lehet kapaszkodni. Dzsessz és gregorián viszonya hasonló, mint szövegé és zenéé: nem a régi dallamokat játsszuk újra, hanem elcsípünk valamit belőlük – a tempót, egy hangulati, ritmikai vagy érzelmi elemet –, és azt folytatjuk szabad asszociációval. Őrületesen élvezzük, kimeríthetetlenül inspiratív és izgalmas zenei program, és nem mellesleg egy világszínvonalú ritmusszekcióval – Balázs Elemér, Barcza Horváth József, Balázs József – játszani fantasztikus.
MN: Szabados György a dzsessz improvizatív esztétikájában a világ felépítésének tükröződését, az örökkévaló jelenlétét látta. Önnél összefonódik dzsessz és világnézet?
DL: Ezt Bach, Mozart vagy Beethoven zenéjéből is le lehetne vezetni. Én egyszerűbb lélek vagyok: számomra a dzsessz a szabad zenélést, és ezzel együtt a lét szabadságát jelenti. A hangszeres játék során azt szeretem, hogy bármi megtörténhet. Teljesen eggyé válok a szaxofonnal, és szó szerint együtt lélegzünk: a lélegzetemből születik meg a hang.
MN: Már régóta tervezi, hogy magának is ír egy dalos lemezt. Hogy áll vele?
DL: Nem jól. Elkezdtem, de mindig közbejön valami, ami miatt félreteszem. Megírtam A vágy villamosa balettdráma-verziójának zenéjét, amit még nem mutattak be, most pedig egy nagy musicalbe fogtunk: A Pál utcai fiúkba. Gesztivel már írtunk pár dalt, de még alakul a szövegkönyv. Ha jól megcsináljuk, ez ugyanolyan alapmű lehet majd, mint a Valahol Európában és A dzsungel könyve.
