Metronomy A brit zenekar nem is zenekar, inkább Joseph Mount egyszemélyes projektje, legalábbis ő az egyetlen állandó elem a Metronomy 1999 óta tartó történetében, képességeit azonban nem szabad lebecsülnünk: kivételesen remek komponista, érzékeny dalszerző, és jó előadó is, aki előnyt tudott kovácsolni a maga látszólag törékeny, néha falzettbe csúszó hangjából. Mount számára elsőként kedvenc IDM előadói (Autechre, Funstörung) kínáltak inspirációt, de a 2006-ban megjelent első albumukon – Pip Paine (Pay the £5000 You Owe) – is valami egészen más, egyedi mixtúrával kísérletezett, hogy az áttörést jelentő 2008-as Nights Outra ki is alakuljon a sikeres Metronomy hangzás. A remixerként is igencsak keresett Mount tökéletesen rakja össze szintipopból, funkból, diszkóból, olykor már-már house-ból álló hangkulisszáját, az elektronikát ügyesen keveri az élő hangszerekkel, s ebből a nyersanyagból hibátlan elektropop dalokat komponál, amelyekben a nosztalgikus, melankolikus tónusok is csak némileg tompítják a táncra hívó ritmusok éleit. A 2011-es, egészen remek English Riviera tengerparti pszichedéliája és a kissé harsányabb 2014-es Love Letters után Mount tavaly visszatért a kezdetekhez: eddigi utolsó, beszédes című albumán (Summer 08) a 2008-as Nights Out szintipop lüktetése éled újra, jelezve, hogy a nosztalgia immár mind rövidebb intervallumokat hurkol elszakíthatatlan kötelékbe. Bár Mount e lemeze készítésekor sem engedett nagyon mást a stúdió közelébe, attól nem kell félnünk, hogy egyedül lépne színpadra, most egy négytagú zenekar áll mögötte, melyben ott találjuk Olugbenga Adelekant, a remek basszusgitárost és a Lightspeed Champion egykori dobosát, Anna Priort is. (Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 13., 16.00)
alt-J Az egyik alapító tag szomorú távozása után trióra fogyott alt-J az egyik leginkább formabontó fellépő a Szigeten: az introvertált produkció tökéletesen kilóg a harsány fesztiválprogramból. Az énekes Joe Newman jellegzetes soulos vokáljára, valamint a finoman adagolt hangszeres játékra és elektronikus kulisszára épülő produkció csak néha pörög fel, de aki elkapja az előadás ritmusát, azt a fináléig repíti. Noha az alt-J legfrissebb albuma, a Relaxer finoman szólva is megosztotta a kritikusokat, élőben csak kiderül, hogy a lemezt az inspirációk zavarba ejtő gazdagsága vagy a teljes tanácstalanságba fúló ötlettelenség tette-e ilyen sokszínűvé. (Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 15., 19.30)
DJ Shadow Joshua Paul Davis még 1996-ban rakta össze a máig ájult tisztelettel emlegetett Endtroducing lemezt, s még mindig alkotóereje teljében van, ha valószínűleg nem is fog több korszakalkotó lemezt produkálni. De a hangminták rakosgatásának császára rendre kiad egy-egy albumot, a legutóbbit The Mountain Will Fall címen tavaly, ami azt mutatta, hogy a kísérletezés hosszú évei után visszatérni látszik a jól bevált instrumentális/absztrakt hiphophoz, aminek ő a fekete öves bajnoka, hiszen ő fejlesztette tökélyre a kilencvenes évek elején. A csodához szükséges technológia ott lesz előtte az asztalon (e tekintetben híresen igényes), úgyhogy minden feltétel adott, hogy a lehető legzsírosabb ütemek csússzanak ki a keze alól. (OTP Bank Színpad by A38, augusztus 11., 23.45)
Tycho Scott Hansen a finom elektronikus textúrák megmunkálásának mestere: szívverésszerű lüktetés egy alapvetően ambient hangkulisszában, sok emberi hangtöredékkel, gitárokkal, lehetőleg szigorúan analóg szintetizátorhangokkal. Zenéje persze nem csak az ambient és agyas elektronikus tánczenei elődöktől merít: a szaksajtó kínjában a produkciót electrogaze vagy chillwave néven is szokta emlegetni, mindenesetre a diszkréten pszichedelikus, sokszor tényleg dreampopos ihletésű, de azért a rockból is merítő kompozíciókat rendre egy négytagú zenekar élén állítja színpadra. Legutóbbi nagylemeze, a Grammy-díjra is jelölt Epoch tavaly jelent meg (a nagyszerű Ghostly International kiadónál), s ez alapján nem csupán jó hangulatú, közös cipőbámulásra készülhetünk, hiszen e kompozíciókra hellyel-közzel még mozogni is lehet. (OTP Bank Színpad by A38, augusztus 13., 01.30)
Naked and Famous Új-Zéland mostanában nagyon erős a popzenében – elég csak az énekesnő Lorde kirobbanó sikerére gondolnunk, de a Naked and Famoust sem becsülnénk le. Először ők is rendes posztpunk retrozenekarként kezdték: ismerős basszustémák és motorikus dobhangok, hozzá a törékeny, laoszi származású énekesnő, Alisa Xayalith. 2010-es Passive Me, Agressive You című bemutatkozó albumuk jó nagy adag szintipopos adalékot is tartalmazott, amit később sikerült tovább-, majd tökélyre fejleszteniük. Ennek fontos eleme a fülbemászó téma és az ebből kibontakozó, jól fütyülhető refrén, ami leginkább a tavalyi Simple Forms albumon öltött testet. Aki az übersláger Highert nem hallotta még, ha máshol nem, az utcán, boltban vagy valamelyik tévéreklámban, az nyilvánvalóan süket vagy remeteként él egy távoli hangszigetelt barlangban. Aki sok örömittas arccal együtt éneklő embert akar látni, ki ne hagyja a maga bombasztikusságában is figyelemreméltó produkciót. (OTP Bank Színpad by A38, augusztus 13., 23.45)
Danny Brown A detroiti fiatalember a kortárs hiphop új hullámának emblematikus figurája, aki 2010 óta kiadott albumaival átértelmezte, mi az, ami rapben és beatben elmondható a világról. Ráadásul produkciója provokatív és tabudöntögető, hiszen merészen utat, sőt átjárót nyit egymástól távolinak vélt tradíciók között. Remek példa erre a tavalyi Atrocity Exhibition című, óriási sikerű album, mely már a címét is bevallottan egy Joy Division-számról kapta, és csak másodsorban J. G. Ballard azonos című könyvéről. A posztpunk, techno és soul mintákból összerakott hangkulissza előtt a szokásos sivár valóságról és reménytelenségről szólnak a rímek, de hatalmas, tisztán a zenéből és Danny Brown előadásából táplálkozó erő rejlik a produkcióban, ami reméljük, élőben is átjön majd. (OTP Bank Színpad by A38, augusztus 11., 20.15)
Vince Staples A fiatal kaliforniai rapper először az Odd Future kollektíva tagjai által jegyzett albumokon tűnt fel. 2014 óta adja ki saját zenéit, első albuma (Summertime 06) a maga minimalizmusával, lepusztult szintihangjaival és a posztpunk/garázsrock környékéről kukázott basszusaival kapásból feltűnést keltett, témája az utcai élet sivár reménytelensége volt. Vince Staples idén új albummal jelentkezett és a Big Fish Theory (melyet éppen múlt heti lapszámunkban méltattunk) korunk számos kiváló elektronikus zenei producerét, például Jimmy Edgart vagy az idei Szigeten szintén fellépő Flume-ot vonultatja fel. Eközben a néha határozottabban 4/4-es, máskor szinte a grime-ba vagy footworkbe hajló ritmikájú, de még mindig rendkívül változatos zenei témák továbbra is bő teret engednek a főszereplőnek ahhoz, hogy rímes beszédbe öntse mindazt, amit a világról gondol. Valószínűleg az ő fellépése lesz az egyike a Sziget legaktuálisabb produkcióinak. (OTP Bank Színpad by A38, augusztus 14., 23.45)
