Vannak előadók, akiknek a belépője olyan erős, hogy már-már kijelöli azt a csillagászati pályát, amit befutniuk rendeltetett. Polly Jean Harvey is így bukkant elő szinte a teljes ismeretlenségből 1992 tavaszán a bitang erős Dry című albummal. Ámbár aki kicsit figyelt, 1991 végén hallhatta-láthatta az elkészült anyagból kimásolt Dress Maria Mochnacz által rendezett minimalista barkácsklipjét a Music Tv 120 Minutes című kultikus műsorában. És a lényeg már ebből lejött: feszes megszólalás, hatalmas riffek, punkos energia, bluesból vett dallamok, s mindehhez az akkor 22 éves Polly Jean Harvey keserűen szellemes, kellően harsány és provokatív szövegei és jellegzetes vokálja. Némi módosulásokkal mindez visszaköszönt későbbi albumai, dalai hangzásában is.
A háttér sem érdektelen, ahonnan PJ Harvey érkezett. Anglia egzotikus délnyugati részén, Dorsetben, egy kis faluban nőtt fel, majdnem autodidakta módon tanult meg zenélni, bár a legendárium szerint ehhez azért hozzájárult az is, hogy a Stones-alapító „örökös hatodik tag” Ian Stewart billentyűs a család barátja volt.
A legerősebb zenei hatások az otthoni lemezgyűjteményből „érkeztek”. A szülők legszívesebben a klasszikus blues előadóit (John Lee Hooker, Howlin’ Wolf, Robert Johnson) és a rock nagy újítóit (Bob Dylan, Jimi Hendrix, Captain Beefheart) hallgatták, e panteon mellett Harvey-ra a kora nyolcvanas évek new wave/szintipop sztárjai (Soft Cell, Duran Duran), majd a Pixies frissnek számító gitárhangzása hatott leginkább. E „nyersanyagokból” villámgyorsan kikeverte saját nyerő receptjét, és mire 1991-ben első zenekarát, az Automatic Dlaminit elhagyta, birtokában volt teljes előadói-szerzői arzenáljának. A zenekarból csatlakozott hozzá Rob Ellis dobos és Steve Vaughan basszusgitáros, s ebben a felállásban a bluesban pácolt garázspunkos nyersesség és Harvey-nak az érzelmek széles skáláján játszó énekhangja remekül ötvöződött, s a trió második lemezén, a ’93-as Rid Of Me-n ehhez Steve Albini producer is hozzátette a maga (kissé ellentmondásos megítélésű) hangvarázslatait. De a tisztes közönségsikert hozó To Bring You My Love-ot, rajta a Down By The Waterrel (amit azok is ismernek, akik más lemezeiről egy taktust sem) 1995-ben már a triója nélkül, egymagában, pontosabban John Parish, Mick Harvey és a producer Flood társaságában rakta össze.
PJ Harvey hosszú pályafutásában az a csodálatos, ahogy folyton megújulva meg tudta őrizni mondanivalója és zenei textúráinak frissességét, miközben konzekvensen tartotta magát ahhoz az „esszenciához”, amit kezdetben kevert ki. De a bő negyedszázados karrier esetében nem utolsó szempont az sem, hogy az életmű darabjai szépen „öregedtek”, legtöbb lemezét ma is nyugodtan elővehetjük. Az 1998-as finoman, de nem tolakodóan elektronikus beütésű Is This Desire? nemcsak a maga korában talált telibe, hanem most is, ahogy a 2000-es Stories From The Cities, Stories From The Sea üdítően friss, néha glambe hajló pop/rock-ja is olyan, mintha egy hete rögzítették volna. Ezen albumon hallható a This Mess We’re In című duettje Thom Yorke-kal (Radiohead), két évvel korábban viszont ő vendégszerepelt a Nick Cave and The Bad Seeds Murder Ballads lemezén két dalban is, a Henry Lee-ben illetve a Love Is Not The End című Dylan-feldolgozásban.
Harvey-nak a kétezres évek első évtizedében kiadott két albuma is rendben van a maga furcsaságával együtt, az Uh Huh Her (2004) nyersen melankolikus és bluesba fojtott keserűsége éppoly átélhető, mint a White Chalk (2007) zongorás balladái, ami azért is érdekes, mert ezen a lemezen játszott először kedvenc új hangszerén, az autoharpon. A mostani évtized viszont egyértelműen egy komótosan, de határozottan kibontakozó második aranykor Harvey pályáján. A Let England Shake (2011) érzelemmel teli világháborús, szinte folkos balladái éppen olyan kerek egészet alkotnak, mint a tavalyi album, az „utcán” talált ötletekből kibontakozó The Hope Six Demolition Project, ami kollázsszerűsége ellenére is tökéletesen együtt rezonáló kerek egész.
PJ Harvey 25 év alatt nem forradalmasította úgy a popzenét, mint például David Bowie, ugyanakkor lemezről lemezre újította meg saját stílusát, küllemét a mindig aktuális színpadi kosztümökig, de ami a legfontosabb: talán mindenkinél kíméletlenebbül, meg nem alkudva formálta saját pályáját. (Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 11., 19.30)