Bob Mould elsőéves egyetemistaként a minnesotai Saint Paul egyik lemezboltjában haverkodott össze a dobos-énekes Grant Harttal és a basszusgitáros Greg Nortonnal. Zenekaruk furcsa nevét, a Hüsker Düt egy családi társasjátéktól kölcsönözték. Első koncertjüket 1979-ben adták, és hamar a helyi hardcore/punk szcéna ígéretes zenekarává nőtték ki magukat.
Az előőrs
A trió belső dinamikáját külön izgalmassá tette, hogy Mould és Hart is kifejezetten popérzékeny, de a kísérletezéstől sem visszariadó dalszerzők voltak, és egymással rivalizálva próbáltak minél jobb dalokat írni. A Hüsker Dü háromtagú organizmusa pedig maga volt a cáfolata annak a közkeletű vélekedésnek, hogy a jó punkzenész csak három akkordot tud lefogni a hangszerén, azokat is összevissza pengeti, cserébe nagyon menőn néz ki. A többnyire túlsúllyal küzdő Mould és Hart nem tűnt kiköpött punknak, a tekintélyes bajuszt viselő Norton pedig egy használtautó-kereskedés alkalmazottjának is beillett volna. A színpadon azonban lehengerelték a közönséget: Mould és Norton hatalmas lendülettel szaladgáltak, miközben elképesztő feszesen játszottak együtt, koncertjeiken egy másodpercnyi csend sem volt; ahogy lecsengett az egyik dal, már indult is a következő. Szinte folyamatosan turnéztak és dalokat írtak, öt év alatt hat nagylemezt vettek fel, közülük kettő dupla album volt. Legkiemelkedőbb anyagaik a minden irányba kinyúló Zen Arcade (1984), a zenekar sebességmániáját kimaxoló New Day Rising (1985), és a már nagy kiadónál megjelent Warehouse: Songs and Stories (1987), amely a zenekar utolsó, feszültségektől terhes évében jelent meg.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
