Bob Mould, a következetes

A punk, akinek dalból van a lelke

Zene

Az amerikai punkzene kulcsfigurája, Bob Mould a napokban jelentette meg legújabb albumát. A Here We Go Crazy is annak bizonyítéka, hogy a lassan 65 éves dalszerző továbbra is jó formában van – mint néhány alkalomtól eltekintve, immár négy és fél évtizede. Ezért is érdemes jobban megismerni.

Bob Mould elsőéves egyetemistaként a minnesotai Saint Paul egyik lemezboltjában haverkodott össze a dobos-énekes Grant Harttal és a basszusgitáros Greg Nortonnal. Zenekaruk furcsa nevét, a Hüsker Düt egy családi társasjátéktól kölcsönözték. Első koncertjüket 1979-ben adták, és hamar a helyi hardcore/punk szcéna ígéretes zenekarává nőtték ki magukat.

Az előőrs

A trió belső dinamikáját külön izgalmassá tette, hogy Mould és Hart is kifejezetten popérzékeny, de a kísérletezéstől sem visszariadó dalszerzők voltak, és egymással rivalizálva próbáltak minél jobb dalokat írni. A Hüsker Dü háromtagú organizmusa pedig maga volt a cáfolata annak a közkeletű vélekedésnek, hogy a jó punkzenész csak három akkordot tud lefogni a hangszerén, azokat is összevissza pengeti, cserébe nagyon menőn néz ki. A többnyire túlsúllyal küzdő Mould és Hart nem tűnt kiköpött punknak, a tekintélyes bajuszt viselő Norton pedig egy használtautó-kereskedés alkalmazottjának is beillett volna. A színpadon azonban lehengerelték a közönséget: Mould és Norton hatalmas lendülettel szaladgáltak, miközben elképesztő feszesen játszottak együtt, koncertjeiken egy másodpercnyi csend sem volt; ahogy lecsengett az egyik dal, már indult is a következő. Szinte folyamatosan turnéztak és dalokat írtak, öt év alatt hat nagylemezt vettek fel, közülük kettő dupla album volt. Legkiemelkedőbb anyagaik a minden irányba kinyúló Zen Arcade (1984), a zenekar sebességmániáját kimaxoló New Day Rising (1985), és a már nagy kiadónál megjelent Warehouse: Songs and Stories (1987), amely a zenekar utolsó, feszültségektől terhes évében jelent meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.