Bob Mould elsőéves egyetemistaként a minnesotai Saint Paul egyik lemezboltjában haverkodott össze a dobos-énekes Grant Harttal és a basszusgitáros Greg Nortonnal. Zenekaruk furcsa nevét, a Hüsker Düt egy családi társasjátéktól kölcsönözték. Első koncertjüket 1979-ben adták, és hamar a helyi hardcore/punk szcéna ígéretes zenekarává nőtték ki magukat.
Az előőrs
A trió belső dinamikáját külön izgalmassá tette, hogy Mould és Hart is kifejezetten popérzékeny, de a kísérletezéstől sem visszariadó dalszerzők voltak, és egymással rivalizálva próbáltak minél jobb dalokat írni. A Hüsker Dü háromtagú organizmusa pedig maga volt a cáfolata annak a közkeletű vélekedésnek, hogy a jó punkzenész csak három akkordot tud lefogni a hangszerén, azokat is összevissza pengeti, cserébe nagyon menőn néz ki. A többnyire túlsúllyal küzdő Mould és Hart nem tűnt kiköpött punknak, a tekintélyes bajuszt viselő Norton pedig egy használtautó-kereskedés alkalmazottjának is beillett volna. A színpadon azonban lehengerelték a közönséget: Mould és Norton hatalmas lendülettel szaladgáltak, miközben elképesztő feszesen játszottak együtt, koncertjeiken egy másodpercnyi csend sem volt; ahogy lecsengett az egyik dal, már indult is a következő. Szinte folyamatosan turnéztak és dalokat írtak, öt év alatt hat nagylemezt vettek fel, közülük kettő dupla album volt. Legkiemelkedőbb anyagaik a minden irányba kinyúló Zen Arcade (1984), a zenekar sebességmániáját kimaxoló New Day Rising (1985), és a már nagy kiadónál megjelent Warehouse: Songs and Stories (1987), amely a zenekar utolsó, feszültségektől terhes évében jelent meg.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
