Bob Mould, a következetes

A punk, akinek dalból van a lelke

Zene

Az amerikai punkzene kulcsfigurája, Bob Mould a napokban jelentette meg legújabb albumát. A Here We Go Crazy is annak bizonyítéka, hogy a lassan 65 éves dalszerző továbbra is jó formában van – mint néhány alkalomtól eltekintve, immár négy és fél évtizede. Ezért is érdemes jobban megismerni.

Bob Mould elsőéves egyetemistaként a minnesotai Saint Paul egyik lemezboltjában haverkodott össze a dobos-énekes Grant Harttal és a basszusgitáros Greg Nortonnal. Zenekaruk furcsa nevét, a Hüsker Düt egy családi társasjátéktól kölcsönözték. Első koncertjüket 1979-ben adták, és hamar a helyi hardcore/punk szcéna ígéretes zenekarává nőtték ki magukat.

Az előőrs

A trió belső dinamikáját külön izgalmassá tette, hogy Mould és Hart is kifejezetten popérzékeny, de a kísérletezéstől sem visszariadó dalszerzők voltak, és egymással rivalizálva próbáltak minél jobb dalokat írni. A Hüsker Dü háromtagú organizmusa pedig maga volt a cáfolata annak a közkeletű vélekedésnek, hogy a jó punkzenész csak három akkordot tud lefogni a hangszerén, azokat is összevissza pengeti, cserébe nagyon menőn néz ki. A többnyire túlsúllyal küzdő Mould és Hart nem tűnt kiköpött punknak, a tekintélyes bajuszt viselő Norton pedig egy használtautó-kereskedés alkalmazottjának is beillett volna. A színpadon azonban lehengerelték a közönséget: Mould és Norton hatalmas lendülettel szaladgáltak, miközben elképesztő feszesen játszottak együtt, koncertjeiken egy másodpercnyi csend sem volt; ahogy lecsengett az egyik dal, már indult is a következő. Szinte folyamatosan turnéztak és dalokat írtak, öt év alatt hat nagylemezt vettek fel, közülük kettő dupla album volt. Legkiemelkedőbb anyagaik a minden irányba kinyúló Zen Arcade (1984), a zenekar sebességmániáját kimaxoló New Day Rising (1985), és a már nagy kiadónál megjelent Warehouse: Songs and Stories (1987), amely a zenekar utolsó, feszültségektől terhes évében jelent meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.