Magyar Narancs: Állítólag az aquincumi ókori víziorgona a legrégebbi orgonának nevezhető hangszer. A különféle zenekultúrák más-más hangzást igényelnek – milyen fő orgonatípusok vannak?
Szathmáry Zsigmond: Főleg stílusban, hangszínekben, technikai megvalósításban különböznek. Az orgonaépítés német területen érte el a csúcsformáját. A német orgonákon a pedálhasználat nagyon fejlett, az olasz és spanyol orgonákon sokszor nincs is pedál. De az orgonairodalom szépsége éppen a változatosságában rejlik.
MN: Magyarországon főképp Angster orgonák vannak, amelyeket a pécsi mester, Angster József épített. Ezek hová sorolhatók?
SZZS: Ezek 19–20. századi, romantikus orgonák, tehát barokk zene historikus előadására nem alkalmasak, de Mendelssohnra, César Franckra, Regerre nagyon jók. Nemrég épült a Hold utcai német ajkú református templomban egy szép, barokk típusú orgona. A különbségek a sípok számából és nagyságából adódnak. Egy átlagos orgonán, mondjuk van három manuális és egy pedálsor, valamint negyven regiszter, azaz negyven különböző hangszín. Ez három-négyezer síp. De vannak óriás orgonák, amelyeken háromszor annyi van. Az olasz orgonák többnyire egymanuálosak és három-négyszáz sípjuk van. A sípok hosszát lábban mérjük – egy láb 32 centi –, egy 8 lábas síp ott szól, ahol a zongora, és vannak 16 meg 32 lábas sípok is. A magasabb hangok a rövidebb sípokon szólnak.
MN: Régen egész sorozatot lehetett kapni a Silbermann orgonákon, az NDK-ban készült felvételekből.
SZZS: Azok gyönyörű barokk orgonák.
MN: Párizsban egy orgonista barátom segítségével sok orgonához eljutottam a nyolcvanas években, többnyire nagy, Cavaillé-Coll által épített orgonákhoz, de kisebbekhez is. Franciaországban akkoriban sok volt az orgona-trombita párosítás, ami nagyon jól szólt. Ön milyen hangszerrel társul szívesen?
SZZS: A lányom hegedül, neki írtam egy orgona-hegedű darabot. Két évvel ezelőtt pedig komponáltam egy orgona-trombita művet is. A kihívás más volt, mert úgy kellett írni, hogy a nagy volumenű orgonahangzás ne nyomja el a hegedűt, a trombita fényes hangzása viszont mindenen áthallatszik.
MN: Itthon a nagyszerű Gergely Ferenc tanította. Milyen emléke van róla?
SZZS: Nemigen ismertem olyan kedves embert, mint ő volt. Sose mondott rosszat senkiről. Zeneileg sokat tanultam tőle, technikával nem nagyon foglalkoztunk. Egyszer elmentem a ferencesek templomába, hogy meghallgassam az improvizációját. Az katolikus templom, én meg református vagyok, úgyhogy nem térdeltem le, amikor a gyülekezet letérdelt. Odajött hozzám egy öregasszony, és hangosan kikergetett a templomból. De persze Feri bácsi óráin sose volt kérdés, hogy ki milyen vallású.
MN: 1964-ben ment el Magyarországból, és kint is maradt. Miért?
SZZS: Egy versenyen vettem részt, de nem jöttem haza, azaz disszidáltam. Ezért aztán tizenkét évig nem is látogathattam haza. A kultúra miatt maradtam kint, mert itthon orgonistaként nem lett volna nagy jövőm, Németország viszont az orgonakultúra központja volt.
MN: Darmstadt, az ottani kortárs zenei műhellyel, nagy hatást tett önre.
SZZS: Mihelyt tudtam, az első utam Darmstadtba vezetett, ahol nagy nevek, Stockhausen, Boulez, Ligeti és társaik gyűltek össze. Teljesen el voltam ámulva a zenéjüktől, hiszen Magyarországra ilyesmi nem jutott el. Annyira lenyűgözött mindez, hogy egy pár évig nem is tudtam komponálni.
MN: Hogyan alakult az orgonista karrierje?
SZZS: Amikor kijöttem, még két évig tanultam Helmut Walchánál, a vak német orgonistánál, aki régi barokk orgonán először vette fel Bach összes orgonaművét. Ő nem szerette az új zenét, úgyhogy nekem mindig úgy kellett átmenni Frankfurtból Kölnbe, a másik fontos újzenei központba, Boulezhez, Ligetihez, hogy Walcha meg ne tudja. Az első templomi orgonista állásom Hamburgban volt, ami azért volt jó, mert az elődöm, Gerd Zacher sok új zenét játszott, hozzászoktatta a közönséget. Ligeti is ott élt. Ezután Brémában lettem orgonista, majd 1978 és 2004 között a freiburgi főiskolán tanítottam. De azalatt is orgonáltam, egy katolikus templomban. Azért olyan is volt Németországban, egy kis városkában, ahol a pap megtiltotta, hogy Mozart Requiemjét előadják, mondván, Mozart elsősorban operaszerző volt.
MN: Milyen típusú orgonákat szeret a legjobban?
SZZS: Attól függ, hogy milyen zenét játszom. Sok időt töltöttem Haarlemben, harminc évig tartottam ott orgonakurzust. Az ottani, 1735-ben készült Müller-orgona hatalmas, hangzásban megrendítő. A svájci Ernenben egy 1680-ban épült, egymanuálos orgona van, nagyon klassz, az a barokk zenéhez jó. A modern zenéhez olyan 20. századi orgona jó, amelyen mindent lehet játszani. A barokk orgonáknál vannak különböző hangszínek, amelyek nagyon kifejezők, változatosak. A romantikus orgonáknál a hangmennyiség, a hangerősség a fontos. Az új zene jobban szereti a változatos hangszíneket, tehát a barokk orgonák jobban megfelelnének, de ott más, technikai problémák vannak. Az északnémet és holland területeken vannak nagyon jó barokk orgonák. A franciáknál többnyire nagy romantikus Cavaillé-Coll orgonák vannak a 19. századból, az olaszoknál pedig Messiaent gyakorlatilag nem lehet játszani, mert nincs hozzá megfelelő hangszer.
MN: Eljátszotta és lemezre vette Liszt összes orgonaművét, köztük a legnagyobbakat, a B-A-C-H Fantázia és fúgát és az Ad nost. Liszthez milyen orgona szükséges?
SZZS: Német romantikus orgona, ahol például egy crescendót jól, fokozatosan fel lehet építeni. Az olyan, mint egy nagy, romantikus zenekar.
MN: Kodály Marosszéki táncok című művét is eljátszotta orgonán, gondolom, a zongoraváltozatot. De a zongora hangja elhal, amikor leveszem az ujjamat a billentyűről, az orgonáé még sokáig hallatszik. Ezt hogyan lehet kiegyenlíteni?
SZZS: Igazából sehogy. Ha nagy a tér, akkor nagy baj van, mert egy nagy templomban minden összefolyik. Az ilyen darabokhoz el kell menni egy másik templomba. Egyébként minden hangszer más, még ha pontosan ugyanolyan a felépítése, akkor is. Mindig alkalmazkodni kell az akusztikához, a barokk darabok hangjait például jobban elválasztva kell játszani.
MN: Valaki Robert Donington zenetörténészt idézte önnel kapcsolatban: „A barokk zenében különösen lényeges a frázisokat érthető képletekre lebontanunk, arra is ügyelve, hogy az artikulációs szünetek elég hosszúak legyenek, és eljussanak a hallgatóhoz.”
SZZS: Ez teljesen így van. Ezt minden hangszernél ki kell dolgozni.
MN: Hogyan kezdődött a barátsága Ligeti Györggyel?
SZZS: Darmstadtban hallgattam egy remek előadását, a kurzus után odamentem hozzá, bemutatkoztam. Kérdezte, hogy mit csinálok itt, vannak-e rokonaim. És van-e pénzem. Mondom nincs, ugye mi öt dollárral jöhettünk ki Magyarországról. A zsebébe nyúlt és odanyújtotta nekem a kurzusért kapott honoráriumát, ezer márkát. Mondtam, ezt nem fogadhatom el, hiszen nem is ismerjük egymást. Azt mondta, ő is így jött ki 1956-ban, és neki is segített valaki. El kellett fogadjam. Azután a feleségemmel gyűjtöttünk pénzt, és amikor visszaküldtem neki, felhívott, hogy mi ez a pénz. Már rég nem emlékezett rá. Sokszor találkoztam vele, dolgoztam is neki a művei kiadásánál.
MN: Szeretik a kortárs komponisták az orgonát?
SZZS: Nem. Vannak, akik írnak orgonára, de az nem a fősodor, mert nem ismerik a hangszert.
MN: Önnek írtak darabot?
SZZS: Nagyjából százötven nekem írt darabot mutattam be, hol jókat, hol nem olyan jókat. Holliger, Rihm, Macusita és sok jó magyar szerző is írt nekem.
MN: Sokaknak van problémájuk a kortárs zenével. Ön szerint miért?
SZZS: Mert nem fér bele a komfortzónájukba Chopin, Beethoven mellé, és ettől nem akarnak szabadulni. Tanítottam annak idején a jászberényi zeneiskolában zongorát kisgyerekeknek, egyebek mellett Bartók Gyermekeknek meg Mikrokozmosz sorozatából. Azok a gyerekek, akik korábbi zenei élmények nélkül jöttek, mind nagyon szerették Bartók zenéjét. Akiknek volt valami zenei hátterük, azok nem tudtak mit kezdeni Bartókkal. Cage mondta egyszer, hogy csak olyan zenét kellene hallgatni, melyet még nem hallott az ember, legyen az Beethoven vagy Stockhausen, mindegy.
MN: Azt mondják, hogy az új zene nem szép.
SZZS: Nem tudom, nekem szép.
MN: Egy-egy kortárs darabot hányszor tud eljátszani, úgy értem, a kortárs fesztiválokon kívül hányszor tűzik ezeket műsorra?
SZZS: Arra törekedtem, hogy a nem speciálisan újzenei koncertműsoraimba is mindig betegyek egy-egy új darabot. Ha a darab jó, és jól játsszák, azt megeszik az emberek. Ha nem egy órán keresztül, hanem tíz percig megy, azt lehet, hogy érdekesnek találják.
MN: Ön mindenfelé jár a világban, Szöultól Japánon át az Egyesült Államokig. Szöulban például milyen orgonák vannak?
SZZS: Többnyire német, francia és holland gyártásúak. Japánban is a nagy német cégek építettek orgonákat, sőt egy francia orgonaépítő cég oda is telepített egy műhelyt. Húsz évvel később ezt Dél-Korea is követte.
MN: A historikus irányzatok persze az orgonát is elérték. Az ön játéka változott ettől?
SZZS: Természetesen. A nyugati zene a változások zenéje interpretációs tekintetben is, míg például a japán tradicionális zenét ugyanúgy játsszák ma is, mint ötszáz évvel ezelőtt.
MN: Alapított egy kurzust is a svájci Ernenben, amelyet több mint negyven éve folyamatosan megtartanak. Hány napig tart, hány résztvevővel tud foglalkozni, és van-e előválogatás?
SZZS: Előválogatás nincs, de akik jönnek, már tudják, miről van szó. Egy hétig tart, nagyjából 10–12 fő számára. Játszunk a kis erneni orgonán, de elmegyünk a környező helyekre, nagyobb orgonákhoz is.
MN: Itt mindenki azt játszik, amit hoz, vagy ön mondja meg, hogy mit kell játszani?
SZZS: Amit hoz. Az jobb nekik, mert ha én mondom meg, akkor esetleg nem szeretik, vagy még nem játsszák jól, ezért nem tudunk rajta dolgozni.
MN: Komponálni viszont nem csak orgonára, mindenféle hangszerre komponál. Gondolom, nagyon jól kell ismerni az adott hangszereket.
SZZS: Amennyire lehet, persze. Egy tubajátékos mindig jobban ért a tubához, mint én, de egy zeneszerzőnek mindig ismernie kell valamennyire az adott hangszert. Ha hegedűre írok, megkérdezem a hegedűs lányomat, le lehet-e játszani a leírtakat.
MN: Milyen kompozíciós korszakai voltak, mennyire változott a felfogása, érdeklődése, technikája?
SZZS: Otthon Szabó Ferencnél tanultam, akkor mindenki nagyjából Kodály nyomdokaiban járt. Azután Darmstadtban persze egész mást ismertem meg, de azt hiszem, sosem követtem azt a stílust vagy irányzatot. Minden hatott rám, de nem követtem senkit, semmit. Volt olyan, hogy tetszett egy darab, és gondoltam, én is írok egy olyat, de nem tudok. Nekem az megy, ami megy. Persze meg tudok írni egy Bach-fúgát, de az más.
MN: Az orgonán mindig fontos volt az improvizáció, talán a rengeteg lehetőség miatt is. Improvizációt lehet tanítani?
SZZS: Tanítani nemigen lehet, hanem aki tanul, az elleshet valamit a tanárától. Én is szoktam improvizálni, de az én stílusomban. De én csak orgonairodalmat tanítottam, az improvizációt mások oktatták.
MN: Mint tudja, önről már disszertációt is írtak (Sárosi Dániel: Szathmáry Zsigmond előadó-művészeti munkássága [2022] – R. J.). A március 15-i hangversenyen három generáció fog orgonálni.
SZZS: Igen, itt elhangzik a Strophen című darabom, amely 10+1 részből áll, és a nyolcadik részben elhangzik a Röpülj, páva, röpülj, amely a hallgató fülében mottóként hat, mint ismert politikai mondanivaló. A zene hangzások, motivikus és ritmikai anyagok állandó kontrasztjából áll. A szalagra rögzített hangzások folyamatosan ellentmondnak egymásnak, de ki is egészítik egymást.
MN: Május 25-én pedig egy Hommage à Szathmáry Zsigmond koncert is lesz, ahol egyebek közt két saját műve mellett az ön Muszorgszkij-, Dvořák- és Franck-átiratai is hallhatók lesznek. Eljön?
SZZS: Hogyne, ha addig élek. César Franck egyik orgonaművét átírtam zenekarra és orgonára. Ezzel a romantikus darabbal végződik a koncert, hogy mindenki megnyugodjon.
