Magyar Narancs: A Praise & Blame hallatán adódik a kérdés, hogy milyen szerepe van az ön életében a spiritualitásnak, a hitnek.
Tom Jones: Nem tudhatod, mikor halsz meg, ezért jobb, ha Istenre bízod magad, az életedet. Minden este imádkozom, megköszönöm az Úrnak, hogy erőt, hangot, családot adott, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. A legtöbb ember olyan munkát végez, amit nem szeret. Szerencsémre megadatott, hogy a hivatásom a hobbim, a szenvedélyem. A legkevesebb, amit tehetek, hogy meghálálom azzal, hogy hozzá és róla énekelek.
MN: Öt évtized után mi készteti még arra, hogy folyamatosan koncertezzen, turnézzon, lemezfelvételeket készítsen?
TJ: Ismeri a mondást: a show-nak folytatódnia kell. Nincs más utam. Ezt kaptam a teremtőtől. Amíg a hangom ereje teljében van, fizikailag bírom a strapát, teszem a dolgomat. Imádok énekelni, a színpadon állni, élvezem a közönség tetszését. Nem akarok másnak látszani, mint aki valójában vagyok, és ezt megérzik rajtam. Hízelgő, hogy a fiatalok éppúgy csápolnak a koncertjeimen, mint a korombeli veteránok. Még soha nem tapasztaltam, hogy azt mondták volna, túl öreg vagy, takarodj a színpadról.
MN: A nevéhez hozzánőtt megkülönböztető jelzések közül "a tigrist" vagy "a hangot" választaná inkább?
TJ: Walesben a foglalkozásuk alapján különböztetik meg az embereket: Jones, a pap, Jones, a pék. Így lettem én Jones, a hang. Később a show világában ragadt rám a tigris. Szóval inkább a hangot választom, mert az belülről jön, a tigris a színpadnak szól.
MN: A show business sötét oldalát is ismeri?
TJ: Nem mondhatnám. Én mindenkivel kijövök, nincsenek problémáim. Nyílt kártyákkal játszom, közvetlen vagyok.
MN: Valaha az éjszaka császára volt...
TJ: Ma sem vetem meg a finom ételeket, a jó borokat, a kellemes társaságot. Igaz, a walesi sör ízét semmi nem múlja felül. Bárhová utazom, mindig viszek magammal néhány rekesz eredeti walesi sört.
MN: ...hogyan tudta magát mégis ilyen kondícióban tartani?
TJ: Régebben rendszeresen futottam. Amióta egészségproblémáim adódtak a szívemmel, jobban odafigyelek magamra. Az orvosom tanácsára mostanában csak kocogok vagy sétálok napi egy órát.
MN: A walesi származásának nyomai megfigyelhetők még ma is az életében?
TJ: Mi, walesiek barátságosabbak, nyitottabbak vagyunk, mint az angolok. Huszonnégy éves koromig egy kisvárosban éltem. Mindenki mindenkit ismert, és mindenki énekelt. A kocsma jelentette a társasági élet központját. Sosem felejtem el, volt egy hátsó terem, amit éneklőszobának hívtunk. Még zongora is volt benne. Vidám emberek között nőttem fel, ahol a zene természetesnek számított. Énekeltünk bánatunkban, örömünkben.
MN: Manapság mennyire tartja a kapcsolatot a szülőföldjével?
TJ: A Sunday Morning amerikai televízióshow részére tavaly készítettünk egy dokumentumfilmet a szülőházamban. Ma már kicsi lenne a családomnak. Mégis, ennyi év után az emlékek megszépülnek. Az apám szénbányász volt, elég szűkösen éltünk. Nem volt például vécé a házban, a kerti budiban végeztük a dolgunkat. Ezzel szemben a Los Angeles-i házamban hét mellékhelyiség is van! Évekkel ezelőtt vettünk egy szép kis házat Walesben a feleségemmel, aztán eladtuk. Fárasztó volt az ide-oda utazgatás, ráadásul a legtöbb rokonunk, barátunk is elköltözött már. Nem volt, ami oda kössön.
MN: Los Angelesben, a show business szívében otthon érzi magát?
TJ: Hogyne. Rengeteg barátra tettem szert Los Angelesben. Az emberek barátságosabbak, mint bárhol másutt. Az élet is könnyebb, gördülékenyebb, komfortosabb arrafelé. Ráadásul az időjárás sem utolsó szempont. Hoszszú évekig éltem London egyik peremkerületében. A közlekedés egyszerűen rémes. "rákba telt, amíg eljutottam az orvosomhoz, a barátaimhoz vagy a lemezstúdióba.
MN: A fia egyben a menedzsere is. Könnyen szót értenek egymással?
TJ: Markkal fantasztikus együtt dolgozni. Nagyon jól ismer engem, soha nem köntörfalaz. Ha valami nem hat természetesen a felvételeknél, rögtön leállít. A szomorú daloknál mindig rám szól: "Könyörgöm, ne ríkass meg!" Nemrég egy londoni stúdióban szentimentális dalokat énekeltem fel. Ránéztem, és csak annyit mondott: "Papa, ha nem bőgöd el magad, éhen maradunk!"
MN: Apai tanácsra lett a menedzsere?
TJ: Mark tizenhat évesen kezdte a szakmát. Londonban éltünk akkoriban. Éppen egy nagy amerikai turnéról tértem haza, amikor a feleségem azzal fogadott, hogy nem bír vele. A fejébe vette, hogy ki akarja tanulni a show businesst. Engedélyeztetni kellett az iskolaigazgatóval, hogy elkísérhessen a koncertjeimre. Ott tanult meg mindent, a technikát, a hangbeállításokat. Aztán amikor az addigi menedzserem, Gordon Mills meghalt, és Mark megismerte a későbbi feleségét, aki titkárnő volt az amerikai szórakoztatóiparban, mindketten velem kezdtek dolgozni. Némi önzés is van abban a részemről, hogy családi vállalkozásban dolgozunk.
MN: Tizenhét évesen nősült. A felesége befolyással van a zenéjére?
TJ: Együtt gyerekeskedtünk, azzal a különbséggel, hogy Linda katolikus, én pedig protestáns iskolába jártam. Talán azért tart még ma is a házasságunk, mert Linda szerencsére soha nem akar beleszólni a dolgaimba. Mégis mindig meghallgattatom vele az új dalaimat, és a reakciójából érzem, hogy milyen fogadtatásra számíthatok a közönségtől.
MN: Ki tud emelni egy kedvencet a saját dalai közül?
TJ: Mind közül a legfontosabb az It's Not Unusual, mert az első dal volt, ami megnyitotta előttem az ajtókat. Amikor pár éve újra felénekeltem, nagyot szólt. Rádöbbentem, hogy milyen nagyon közel áll a szívemhez. A másik nagy kedvencem az I'll Never Fall In Love Again, amit Lonnie Donegan barátom eredetileg magának írt. Egy vicces sztori is fűződik hozzá. A felvétel után hazavittem a próbalemezt, közben turnézni mentem. A távollétemben a feleségem és a menedzserem felesége összeverekedtek rajta, hogy melyiküké legyen!
MN: És mit jelölne meg a karrierje csúcspontjaként?
TJ: Több is volt, kezdve az első toplistás dallal, az It' s Not Unusuallal 1965-ben. Éppúgy fantasztikus érzés volt, amikor a londoni Palladiumban a Royal Variety show élő televíziós adásában átvehettem a Brit Birodalom Érdemrendjét. Pont úgy nézett ki, mint a nagyapám első világháborús kitüntetései. Szegény anyám már nem élhette meg, hogy a fia is kapott egyet, még ha nem is harcolt meg érte a csatamezőn! És persze óriási pillanat, hihetetlen érzés volt, amikor a királynő lovaggá ütött. Engem, a szénbányász fiát!
MN: Egyszer azt mondta, egy nap alatt többet keres, mint az apja harminc év alatt. Még mindig fontos önnek a pénz?
TJ: Ha nem lenne elég, bizonyára nyugtalankodnék miatta. Mi tagadás, nagy hajtóerő. Soha nem kerestem volna ennyit kétkezi melóval. Nyilván ezért sem maradtam építőmunkás. Zene nélkül elképzelhetetlen, egyenesen rémes lenne az életem. Régebben eljátszottam a gondolattal, hogy mi lehet rosszabb: süketnek vagy vaknak lenni. Stevie Wonder vagy Ray Charles hallatán inkább a vakságot választanám.
