Ha úgy tetszik, a Coldplay négy allűrmentes, szerény, rokonszenves fiatalember, akik erényt, sõt hallatlan világsikert kovácsoltak a senkit sem bántó, ízléses jellegtelenségbõl, a súlytalan, csendes mélabúból, valamint a kicentizett stadionmonumentalitásból, és akik az elmúlt évtizedben gyakorlatilag egyedüliként vitték be a magyar kereskedelmi rádiókba és a csurig tömött Budapest sportarénába az alternatív rockzenét, ami még úgy is óriási bravúr, ha tudjuk: a Coldplay nem is igazán rockzenekar, pláne nem alternatív. Másrészt meg nem áll olyan nagyon távol az igazságtól az a kép sem, mely szerint a Coldplay egyenlõ Chris Martinnal, aki csengõhangokat és tv-sorozatok elõzeteseinek a zenéjét játssza mûanyagból készült zongoráján, és mellé irritálóan vinnyog, miközben a háttérben három érdektelen sessionzenész teszi a dolgát. Az mindenesetre tény, hogy a zenekar a maga kicsit unalmas, kicsit középutas módján egész szerethetõen tudta betölteni a nullás években a Nép Zenekarának hálás szerepét, talán mert mindvégig tisztában volt azzal, hol a helye. A Radioheadtõl eltérõen a Coldplay soha nem próbálta meg világrengetõ zenei forradalomként eladni, ha épp felfedezett magának egy új effektpedált, és Chris Martin soha nem volt annyira elviselhetetlen, mint az ízléstelen napszemüvegekkel az orrán közéleti kérdésekben fontoskodó Bono. És ugyanígy, az évek során maga a zene is képes volt apró lépésekkel függetlenedni a fentebb is említett példaképek munkásságától, és mostanra eljutottunk oda, hogy a Radiohead-iskolából startoló, késõbb a legkézenfekvõbb U2-s bombasztokat is elõszeretettel bedobó Coldplaynek kialakult valamiféle saját hangja, ráadásul önmagához képest egészen bátran mer kísérletezni (ami részben nyilván az ezúttal is besegítõ Brian Enónak köszönhetõ).
A sajnos Mylo Xyloto címre keresztelt ötödik Coldplay-lemezen hál' istennek már nem nagyon találni Jeff Buckley-s fejhangú nyavalygást, valamint a Clayderman márkájú zongoraszoftver és a The Edge-gitár is alaposan el van dugva a sok szépen, de a hagyományokhoz híven sterilen szóló hangsáv alá-mögé. Az album rögtön egy kellemes meglepetéssel indul, hisz' a pörgõs (sõt: táncolható) Hurts Like Heaven a megszokottak helyett leginkább a nullás évek egylemezes kultzenekarának, a melanko-indietronicát játszó Postal Service-nek a világát idézi egészen lelkesítõen. Jó még a tûzforró barbadosi énekesnõvel, Rihannával rögzített Princess of China, illetve a trendérzékenységre utaló alternatív R&B ballada, az Up In Flame, de a lemez nagy részét persze a megszokott tûzijátékkal kísért, monumentálisnak és/vagy megindítónak szánt, de üresen kongó kórusok, a cseppfolyósra visszhangosított szoft-rockos gitárok és a hangulatfestõ-színezõ meleg szintetizátorhangok uralják. Ez a formula talán az emlékezetes refrénben kicsúcsosodó Paradise-ban mûködik a legjobban - bizonyosan sok boldog pár fogja használni bevonuló zenének az esküvõjén, ami a zenekart alighanem a legkevésbé sem zavarja majd.
EMI, 2011
