Ebbe a szomorkás mintázatba tökéletesen illeszkedik, hogy Otis azt sem érhette meg, hogy élete egyik főműve, az 1966 tavaszán Los Angelesben rögzített koncertfelvétel napvilágot lásson – mely még a halálát és a posztumusz kiadott (Sittin’ On) The Dock Of The Bay széles körű bombasikerét követő intenzív Redding-mánia idejében is csak erősen megcsonkítva kerülhetett a közönség elé.
Ez az utolsó mondat ugyanakkor némi kiegészítésre szorul. A „széles körű siker” fogalma ugyanis a 60-as évek amerikai soulzenészeinek esetében nem csupán annyit jelentett, hogy sokan vették a lemezeiket, hanem azt is, hogy feketék és fehérek egyaránt vásárolták. Persze, még a déli soul sem volt teljesen szegregált: a zsáner egyik központjának számító Stax kiadót például fehér testvérpár igazgatta, és a cég stúdiójának házizenekarában is fontos szerepet vittek a (Redding, Wilson Pickett vagy Isaac Hayes alá játszó) kaukázusiak, de ettől még a korabeli r&b-listák elsősorban a feketék ízlését tükrözték, a korszak fekete sztárjainak pedig Memphisben vagy Alabamában egy-egy nehéz munkanap után jól meg kellett gondolniuk, hogy melyik utcában keressenek maguknak kocsmát a stúdió biztonságos szigetvilága után. Redding megkérdőjelezhetetlen áttörése – közvetlenül a halála után – ezért is volt olyan szignifikáns: az 1968 januárjában kiadott Dock Of The Baynek ugyanis már az integrált popzenei sikerlistán is sikerült a legelső helyre állnia. Vagyis végeredményben csak el lehetett érni azt a célt, amelynek megközelítésében eredetileg fontos szerepet szántak a 66-os koncertanyagoknak.
A maguk teljességében most először, fél évszázaddal a rögzítésük után kiadott felvételeknek már a helyszíne is beszédes: a Whisky A Go Go ugyanis nem a szegregált amerikai szórakoztatóipar feketéket kiszolgáló klubhálózatát (az úgynevezett Chitlin’ Circuitet), hanem az akkor még döntően fehér rockközönség zarándokhelyeinek listáját erősítette a Sunset Stripen. Otis Redding (vagy a menedzsere) jó érzékkel döntött úgy, hogy itt kellene maga mellé állítania a Beatles/Stones-rajongó, kék szemű fiatalokat – először a klubot megtöltő néhány száz főt, majd a lemezanyaggal a beatmániában Washingtontól Prágáig mindenütt osztozó tömegeket. Igyekeztek biztosra menni: zenekarával Redding egy áprilisi hétvégén, péntek, szombat és vasárnap hét (!) előadást (szombaton hármat, a többi napon kettőt-kettőt) vállalt, és mindegyiket rögzítette – mai füllel is kiválónak nevezhető minőségben. Ám a rockosodási kísérlet, ha lehet így mondani, túl jól sikerült: kiadója legalábbis úgy vélte, hogy a mindig óriási lendülettel dolgozó Redding eredményesen átlendítette magát a ló sötétebbik oldalára, és a túlságosan nyersnek ítélt anyagot inkább dobozban tartották. Kicsivel később aztán az európai turnéján, illetve 67 nyarán a híres Monterey popfesztiválon is bebizonyosodott, hogy a közönség imádja a színpadok fésületlenebb Otisát, de a halálát követő évben így is csak egy bátortalanabb tízszámos szelekció jelenhetett meg az anyagból In Person at the Whisky A Go Go címmel. Aztán változtak az idők, alakult a közízlés, és a punkrobbanás utáni években már a karcosabb tételek közül is meg lehetett ismerni egy tucatot a Good To Me: Live at the Whisky A Go Go, Vol 2. című lemezen. De hol volt az a 45 perc ettől a mostani (a Spotifyon egészében végighallgatható) díszdobozos kiadványtól, melynek hat lemeze 65 dalt ad közre 5 kerek órában!
A teljes anyag ismeretében végképp meg lehet érteni a kiadó korabeli óvatoskodását: fülledt balladák ide vagy oda, a Live At The Whisky A Go Go alapvetően a műfajban szinte példátlanul zúzós, mosdatlan, disszonáns hangokkal is teleszórt soul-rock fúziót mutat egy robbanékonyságával nemhogy a punkot, de hörgésig durvuló ordításaival szinte már a hardcore-t is megelőlegező Otisszal a középpontban. A disszonancia egyébként nem volt szándékos: de míg a korábbi lemezek alapján azt lehetett gondolni, hogy az egyik trombitás csak a szombat esti koncerten volt túlságosan lelkes (és/vagy ittas), most kiderül, hogy a pénteki első fellépéstől a vasárnapi utolsóig mindvégig hamisan recsegtetett. Ám ezek a – távolról sem minden dalban tetten érhető – torz hangok kevés kivételtől eltekintve (amilyen például a fájdalmasan komikussá rombolt Good To Me a zárókoncerten) csak tovább növelik a felvételek gyúlékony elevenségét, amelyet ráadásul egy olyan zenekar teremt meg kivételes tehetséggel, amelyik csupán alkalmi formáció volt az általában Reddinget kísérő Booker T & the M. G.’s helyén. A kilenc zenész közül az r&b-t szemtelenül erőteljes futamokkal ide-oda taszigáló James Young gitáros és Elbert Woodson, a gyilkos lábdobhangsúlyok mestere emelkedik ki leginkább (érdemes végigkövetni, hogyan fejlesztik estéről estére az I Can’t Turn You Loose-t, hogy aztán vasárnap, a búcsú délutánján kirobbantsák vele a ház oldalát), de a boldog tudatlanságban összevissza tülkölő trombitást leszámítva a többieket sem érheti semmilyen panasz.
Maga a műsor folyamatosan változik, de vannak állandó pontjai. A helyszínt és a célt is figyelembe véve aligha meglepő, hogy a saját tételek mellett Beatles- és James Brown-számot is bevető koncertsorozat egyik legstabilabb eleme a Satisfaction-feldolgozás: ezt egyre hosszabban (akár 10 perc közelébe tornázva) és egyre vadabbul játsszák a technikai kiütés határáig kényszerített közönségnek, és a legkevesebb, ha azt állítjuk róla, hogy köröket ver a Jagger és Richards-féle eredetire. De mondhatnánk a kortársak közül szinte bárki mást is: a Live At The Whisky A Go Go még James Brown agyonhivatkozott élő albumánál, a Live At The Apollónál is sokkal erősebb, és csak Sam Cooke – ugyancsak az úgynevezett nyersessége miatt évtizedeken át kiadatlanul maradt – Live At The Harlem Square Clubja említhető vele egy napon. A csúcsok csúcsára kapaszkodhatunk fel vele, ahol egy szikrázó, édes és végtelen kaliforniai álom vár minket a poptörténet aranyló hajnalán.
Stax, 2016
