Lemez

A szikrázó végtelen

Otis Redding: Live At The Whisky A Go Go: The Complete Recordings

  • Greff András
  • 2017. február 5.

Zene

A hatvanas évek közepén Nashville-től délre mindenki tudta, hogy Otis Redding a király, de mire – úgy két-három évvel később – a nagyvilág is memorizálhatta a tényt, a maconi soulcézárról már a búcsúbeszédeket írták, miután (idén éppen 50 éve) 26 évesen életét vesztette egy repülőbalesetben.

Ebbe a szomorkás mintázatba tökéletesen illeszkedik, hogy Otis azt sem érhette meg, hogy élete egyik főműve, az 1966 tavaszán Los Angelesben rögzített koncertfelvétel napvilágot lásson – mely még a halálát és a posztumusz kiadott (Sittin’ On) The Dock Of The Bay széles körű bombasikerét követő intenzív Redding-mánia idejében is csak erősen megcsonkítva kerülhetett a közönség elé.

Ez az utolsó mondat ugyanakkor némi kiegészítésre szorul. A „széles körű siker” fogalma ugyanis a 60-as évek amerikai soulzenészeinek esetében nem csupán annyit jelentett, hogy sokan vették a lemezeiket, hanem azt is, hogy feketék és fehérek egyaránt vásárolták. Persze, még a déli soul sem volt teljesen szegregált: a zsáner egyik központjának számító Stax kiadót például fehér testvérpár igazgatta, és a cég stúdiójának házizenekarában is fontos szerepet vittek a (Redding, Wilson Pickett vagy Isaac Hayes alá játszó) kaukázusiak, de ettől még a korabeli r&b-listák elsősorban a feketék ízlését tükrözték, a korszak fekete sztárjainak pedig Memphisben vagy Alabamában egy-egy nehéz munkanap után jól meg kellett gondolniuk, hogy melyik utcában keressenek maguknak kocsmát a stúdió biztonságos szigetvilága után. Redding megkérdőjelezhetetlen áttörése – közvetlenül a halála után – ezért is volt olyan szignifikáns: az 1968 januárjában kiadott Dock Of The Baynek ugyanis már az integrált popzenei sikerlistán is sikerült a legelső helyre állnia. Vagyis végeredményben csak el lehetett érni azt a célt, amelynek megközelítésében eredetileg fontos szerepet szántak a 66-os koncertanyagoknak.

A maguk teljességében most először, fél évszázaddal a rögzítésük után kiadott felvételeknek már a helyszíne is beszédes: a Whisky A Go Go ugyanis nem a szegregált amerikai szórakoztatóipar feketéket kiszolgáló klubhálózatát (az úgynevezett Chitlin’ Circuitet), hanem az akkor még döntően fehér rockközönség zarándokhelyeinek listáját erősítette a Sunset Stripen. Otis Redding (vagy a menedzsere) jó érzékkel döntött úgy, hogy itt kellene maga mellé állítania a Beatles/Stones-rajongó, kék szemű fiatalokat – először a klubot megtöltő néhány száz főt, majd a lemezanyaggal a beatmániában Washingtontól Prágáig mindenütt osztozó tömegeket. Igyekeztek biztosra menni: zenekarával Redding egy áprilisi hétvégén, péntek, szombat és vasárnap hét (!) előadást (szombaton hármat, a többi napon kettőt-kettőt) vállalt, és mindegyiket rögzítette – mai füllel is kiválónak nevezhető minőségben. Ám a rockosodási kísérlet, ha lehet így mondani, túl jól sikerült: kiadója legalábbis úgy vélte, hogy a mindig óriási lendülettel dolgozó Redding eredményesen átlendítette magát a ló sötétebbik oldalára, és a túlságosan nyersnek ítélt anyagot inkább dobozban tartották. Kicsivel később aztán az európai turnéján, illetve 67 nyarán a híres Monterey popfesztiválon is bebizonyosodott, hogy a közönség imádja a színpadok fésületlenebb Otisát, de a halálát követő évben így is csak egy bátortalanabb tízszámos szelekció jelenhetett meg az anyagból In Person at the Whisky A Go Go címmel. Aztán változtak az idők, alakult a közízlés, és a punkrobbanás utáni években már a karcosabb tételek közül is meg lehetett ismerni egy tucatot a Good To Me: Live at the Whisky A Go Go, Vol 2. című lemezen. De hol volt az a 45 perc ettől a mostani (a Spotifyon egészében végighallgatható) díszdobozos kiadványtól, melynek hat lemeze 65 dalt ad közre 5 kerek órában!

A teljes anyag ismeretében végképp meg lehet érteni a kiadó korabeli óvatoskodását: fülledt balladák ide vagy oda, a Live At The Whisky A Go Go alapvetően a műfajban szinte példátlanul zúzós, mosdatlan, disszonáns hangokkal is teleszórt soul-rock fúziót mutat egy robbanékonyságával nemhogy a punkot, de hörgésig durvuló ordításaival szinte már a hardcore-t is megelőlegező Otisszal a középpontban. A disszonancia egyébként nem volt szándékos: de míg a korábbi lemezek alapján azt lehetett gondolni, hogy az egyik trombitás csak a szombat esti koncerten volt túlságosan lelkes (és/vagy ittas), most kiderül, hogy a pénteki első fellépéstől a vasárnapi utolsóig mindvégig hamisan recsegtetett. Ám ezek a – távolról sem minden dalban tetten érhető – torz hangok kevés kivételtől eltekintve (amilyen például a fájdalmasan komikussá rombolt Good To Me a zárókoncerten) csak tovább növelik a felvételek gyúlékony elevenségét, amelyet ráadásul egy olyan zenekar teremt meg kivételes tehetséggel, amelyik csupán alkalmi formáció volt az általában Reddinget kísérő Booker T & the M. G.’s helyén. A kilenc zenész közül az r&b-t szemtelenül erőteljes futamokkal ide-oda taszigáló James Young gitáros és Elbert Woodson, a gyilkos lábdobhangsúlyok mestere emelkedik ki leg­inkább (érdemes végigkövetni, hogyan fejlesztik estéről estére az I Can’t Turn You Loose-t, hogy aztán vasárnap, a búcsú délutánján kirobbantsák vele a ház oldalát), de a boldog tudatlanságban összevissza tülkölő trombitást leszámítva a többieket sem érheti semmilyen panasz.

Maga a műsor folyamatosan változik, de vannak állandó pontjai. A helyszínt és a célt is figyelembe véve aligha meglepő, hogy a saját tételek mellett Beatles- és James Brown-számot is bevető koncertsorozat egyik legstabilabb eleme a Satisfaction-feldolgozás: ezt egyre hosszabban (akár 10 perc közelébe tornázva) és egyre vadabbul játsszák a technikai ki­ütés határáig kényszerített közönségnek, és a legkevesebb, ha azt állítjuk róla, hogy köröket ver a Jagger és Richards-féle eredetire. De mondhatnánk a kortársak közül szinte bárki mást is: a Live At The Whisky A Go Go még James Brown agyonhivatkozott élő albumánál, a Live At The Apollónál is sokkal erősebb, és csak Sam Cooke – ugyancsak az úgynevezett nyersessége miatt évtizedeken át kiadatlanul maradt – Live At The Harlem Square Clubja említhető vele egy napon. A csúcsok csúcsára kapaszkodhatunk fel vele, ahol egy szikrázó, édes és végtelen kaliforniai álom vár minket a poptörténet aranyló hajnalán.

Stax, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.