Magyar Narancs: Kezdjük röviden a Halastóval, amelynek a neve kettőtök – Halas Dóra és Tóth Árpád – nevéből jött létre, amatőr, énekelni szerető emberekből. Mi volt a szándék? Vagy az nem is volt, csak szerettetek énekelni? Lehet a ti fellépéseteket az egyébként méltán híres magyar kóruskultúra kritikájaként is felfogni?
Tóth Árpád: Mi valóban szerettük az éneklést, hittünk a kórusmunkában, de azt is láttuk, hogy ami Magyarországon ezen a területen működik, az iszonyú deprimáló. Én tizenhat éves korom óta az idősebb Sapszon Ferenc kórusában énekeltem, és azt nagyon szerettem. Sokat tanultam a Magyar Rádió Gyermekkórusában is. De valamit mindig hiányoltam, és a Halastóban megpróbáltuk kikísérletezni, hogy mehet-e ez a kórusosdi másképp. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában kiváló tanáraim voltak, úgyhogy mire a Zeneakadémiára kerültem, a zenei skilleket elég magas szinten birtokoltam. És akkor azt várta volna az ember, hogy az akadémia ezt megkoronázza egyfajta kreatív alkotói szemlélettel. Ehhez képest, bár ott is voltak nagyon jó tanáraink, kurzusaink és kollégáink, a pedagógiai rész, az egész módszertan nagyon rossz volt. Olyan elavult szemlélettel tanítottak egyes tanárok, amit nekem egyáltalán nincs kedvem továbbadni. Kevés útmutatást kaptunk ahhoz, hogy hogyan kell a mai gyerekeket megszólítani. A karvezetés hagyományosan olyan szak, ami hidat képez az amatőr és a professzionális zenész között, utat nyithat a nem muzsikus számára a komolyzene felé. De ezt kevés tanárunk tanította. Amikor Halas Dóri csoporttársammal egyszer megkérdeztük, mi van akkor, ha – ahogy tanították – kiállunk a terem aranymetszéspontjába, elénekeltetjük a Kis kece lányomat, és ez esetleg senkit nem hat meg, akkor a módszertantanárunk felháborodva azt mondta, hogy ha mi nem hiszünk a magyar népdal erejében, akkor nem vagyunk erre a pályára valók, és kiszaladt a teremből.
MN: Vagyis vitatkozni sem lehetett.
| ||
TÁ: Nem. Rengeteg művet tanultunk, megtanultuk a vezénylés technikáját, de nagyon keveset álltunk kórus előtt. Hogy hogyan tudom átvinni az elképzelésemet egy kórusra, arról nem volt szó. Többen azt éreztük, hogy mindent csak egyféleképpen lehetett megközelíteni, kórusimprovizációról szó sem lehetett, sőt arról sem volt igazán szó, hogy hogyan kell amatőrökkel dolgozni. Csak zenészekkel dolgoztunk, pedig akik kikerülnek az akadémiáról, azok gyakorlatilag mind amatőrök elé kerülnek, hiszen profi kórus nagyon kevés van az országban. Azután Gunnar Eriksson workshopjai voltak a szikrák számunkra. Nagyon újszerűen látta az alkotófolyamatot a kórusban, és mi teljesen másképp tekintettünk a zenére onnantól kezdve, hogy mi alakíthattuk. Ezeknek a technikáknak a kikísérletezésére jött létre a Halastó. (Jelen interjúnk Halas Dórával készült párdarabját lásd: „Milyen jó ezeknek együtt”, Magyar Narancs, 2016. december 15. – a szerk.)
MN: Sosem osztasz ki kottát?
TÁ: Ez változó. Az első tanulási szakaszban nem szoktam, ott a legtöbb dolgot fejből tanuljuk. A részletgazdag utánzás – azaz a hallás utáni daltanulás – véleményem szerint a zenei tanulás fontos, szofisztikált, ugyanakkor gyakran lebecsült típusa. A kottahasználat darabtól is függ, például jövőre csináljuk Dohnányi Szegedi miséjét, azt biztos kottával tanuljuk majd.
MN: Tőled elhangzott az is, hogy „elavult népdalokat” tanítanak. Nem önellentmondás ez? El tud avulni az igazi népdal?
TÁ: Nem, de a repertoár, amit tanítunk, el tud fáradni, amikor már rutinból tanítják. Erre egyébként már nálam nagyobb formátumú egyéniségek, például Dobszay László is felhívta a figyelmet. Amilyen népdalokat ma hivatalosan éneklésre ajánlanak például a középiskolában, az nem szólítja meg a mai tinédzsereket. Ezt tizenkét év gyakorlat után bizton állíthatom.
MN: És mi szólítja meg őket?
TÁ: Számos gyönyörű magyar népdal van, ami kimaradt a tananyagból. Ilyenek például a moldvai népdalok, amiknek a ritmikája gyakran nagyon érdekes. Azt gondolom, hogy a mai kamaszoknál nem ugyanaz üt be, mint az ötven évvel ezelőttieknél. Amit korábban hallottak már, azt nem lehet újra elővenni, hisz nekik az „dedós”. Jobban kell válogatni, mindig valami újjal kell előrukkolni. Én népdalok tanítása esetén gyakran használok népi hangszereket is. 20-25 évente egyébként is érdemes változtatni a repertoárt, különösen, ha olyan gazdag irodalomról van szó, mint a magyar népzene.
MN: A Halastó szétvált, Soharózára és Csíkszerdára. Miért?
TÁ: Amikor elindultunk, Dórival egy irányba vezetett az utunk. De azután nagyon fontos volt, hogy mindketten a szívünkre hallgassunk. Dórit a kisebb közösség és a színházasabb projektek érdekelték, én kicsit klasszikusabb képzést kaptam, és kevésbé vagyok formabontó. Elég szépen váltunk el, és szerintem ezzel gazdagodott Budapest zenei palettája és mi is. Én azt érzem, hogy zenei minőséget tud termelni egy nagyobb tömeg is. Az improvizációs technikák pedig atombiztosan szólnak sok emberrel. A közösség és a zene nagyon jó barátságban van egymással. Hárfás voltam, sok időt töltöttem el egyedül a hangszeremmel, de az teljesen más, mint amikor együtt tervezünk, megbeszélünk, próba után beülünk valahova – nekem a közösség és a zene is az életem alapeleme. Soha egy percig nem érzem áldozatnak a munkámat.
MN: Az egyik lehetséges félreértés a Csíkszerdával kapcsolatban, hogy köze van Csíkszeredához – vagyis megoszthatja a lehetséges közönséget Erdélyt szeretőkre és nem szeretőkre.
TÁ: Ez inkább szerencsés félreértés, mert mindig elmondhatjuk, hogy ez játék a szavakkal, a mindig csíkos fellépőruhából és az eredeti próbanapunkból, a szerdából tevődik össze. Nekem az is fontos, hogy a nevünk se a meglévő kánonba illeszkedjen, ne legyen „Palestrina” vagy „Adagio” kórus.
MN: A másik lehetséges félreértés a témáitok és címeitek miatt, hogy egyfajta egyházi, templomi, vallásos kórus vagytok. Te például vallásos vagy?
TÁ: Azt hiszem, hogy nem. Vagy talán igen, de semmiképpen sem a hagyományos értelemben. Tisztelek mindenféle vallást, és kifejezetten a kereszténységhez tapadó hagyományok csodálója, és talán mondhatom, igen jó ismerője vagyok. De arra nagyon büszke vagyok, hogy minden felekezettől függetlenek vagyunk, beleértve a politikát is. Az, hogy miért van mégis ennyi valláshoz kötődő darabunk, valójában a vokális és főleg az a cappella repertoár sajátossága. A hangszerkíséret nélküli éneklési hagyomány, amit mi is képviselünk, az európai zenei hagyományban majd’ egy évezredig összekapcsolódott a templomi zenével. Én élvezem megtalálni a mai kapcsolódást a vallásos darabokhoz. És az sem titok, hogy a vallásos művek szerzői sem voltak feltétlenül a legmélyebben hívők.
MN: Mi volt az első olyan siker, amitől kezdve nem ti mentetek fellépőhelyek után, hanem titeket kezdtek hívni?
TÁ: Minket nem nagyon hívnak, mert nagyon nagy létszámú az együttes. De ha kapunk is felkéréseket, mindig elhárítjuk. Ha már rászánunk egy fél évet valaminek az előkészítésére, akkor már inkább magunk szervezzük meg a koncerteket magunknak. Büszkék vagyunk arra, hogy a Csíkszerda ma már 350 tagú, öt kórusból álló formáció, három 100 fős kórussal – Csíkhétfő, Csíkszerda, Csíkcsütörtök –, egy válogatott kamarakórussal és gyerekkarral, és minden egyes projektünk ezreket vonz. Ez persze azt is jelenti, hogy helyszínt ma már nagyon nehéz találni, mert a kórusokban száz fölött van az előadók létszáma, és még 300-400 embernek, a közönségnek is be kell férnie. A koncertjeink legtöbbször adományjellegűek, nem kötelező fizetni értük, ezért az anyagi kereteink limitáltak. Minden projektünkben célkitűzés, hogy ki kell jönni nullára, de vannak persze tartalékaink is, azokat mindig visszaforgatjuk a kórusmunkába.
MN: Nálatok a kórusimprovizáció alapvető dolog. Fontos hozzá a zenei képzettség, eszköztár? Anélkül nem marad egy – ezúttal rossz értelemben vett – amatőr szinten, ami elsősorban a résztvevőknek élvezetes?
TÁ: Az improvizációhoz valóban kell eszköztár és rengeteg készülés. Az eszköztárunk folyamatosan változik, mert mindig a konkrét műből indulunk ki. De tény, hogy az eszköztár véges. Általában játékszabályokat alkotok, én, autokrata módon, abból, amit elképzelek, hogy jó eredményt fog kiadni. Mondjuk, van egy dallam, amit frázisokra bontunk – a frázis az, amit egy levegőre el lehet énekelni –, és mindenki kiválasztja a kedvenc hangját, és csak addig énekli el a frázist. Így legyezőszerűen szétnyílik a hangzás, és ezen belül is lehet variálni, hogy hangosan, halkan, szöveggel vagy szöveg nélkül énekelünk. Ez a nagy dolog a kórusimprovizációban, hogy onnantól kezdve, hogy az énekes nemcsak feladatot teljesít, hanem döntési helyzetben van, teljesen másképp használja a hangját, és ez a színpadon is egészen más hangzást és jelenlétet eredményez.
MN: Egy hagyományos értelemben vett kórusmű megél a látvány nélkül. Ti mennyire? Készítenétek-e lemezt például, ahol csak hang van?
TÁ: Alapvetően nem. Egyrészt a mai CD-hallgatási szokások nem tudják érzékeltetni azt, ami a helyszínen történik. Másrészt a mi koncertjeink alapvető eleme a kórus mozgása, a hangzás teljes térbelisége, illetve bízom benne, hogy az a különleges atmoszféra is, ami egy-egy koncert előtt és után érezhető. Ez a kórus szerintem abban fantasztikus, hogy a koncerten el tudja röpíteni a közönséget. Ezt a CD-n nem tudjuk megcsinálni. De azért gondolkozunk azon, hogy egy improvizációs lemezt elkészítsünk.
MN: Mindig csináltok mozgásokat, kreatívan használjátok a tereket. De nem mondanátok magatokra, hogy énekes színház vagytok.
TÁ: Nem, ez kórus. Néha szoktam úgy hívni, hogy amit csinálunk, az kreatív éneklés. Minden, amit mozgunk, szándékaim szerint a zene szolgálatában áll.
MN: Nem gondolod, hogy a kórus nagyon a te személyedhez kötődik? Már most van, aki azt mondja, hogy csak hozzád megy énekelni, máshoz nem.
TÁ: Ez is nagy feladat, hogy megmutassam az éneklőknek, hogy a közösség teszi olyanná a Csíkszerdát, amilyen, és nem az én szedett-vedett stílusom. Én nagyon jó indukátor tudok lenni a Csíkszerdában, de ami megtörténik az egyes emberekkel, amikor csíkszerdások lesznek, a felszabaduló energiák nem tőlem, hanem az egyes tagoktól származnak. Eddig minden más kórusomtól elváltam 10-12 év után, mert bár máig nagyon jó a viszonyunk, de nem éreztem azt, hogy igazán termékeny az energia, amit belefektetek az együttesbe. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy azokat a kórusokat nem én alapítottam, egyfajta hagyománynak kellett így vagy úgy alávetnem magam, ami nekem sosem ment. A Csíkszerdában minden természetesen, szinte teljesen feszültségmentesen alakul és fejlődik: én addig akarok elmenni mindenkivel, ameddig szívesen, a legjobb kedvvel csináljuk, amit csinálunk. És ez, úgy látszik, elég sokáig feszíthető.
MN: Nem vágysz arra, hogy egy kiváló, profi kórusban énekelj?
TÁ: Nagy hangterjedelmem van és nagy hangerőm, de nem vagyok igazán jó énekes, a hangszínem, azt hiszem, nem elég szép. Nekem nagy élmény most az is, hogy a Csíkszerda-családon belül a Csíkhétfőben énekelek, hiszen azt már nem én, hanem két „kinevelt”, csíkszerdás karnagy vezeti.
