2016 egyértelműen úgy marad meg az emlékezetünkben, hogy ez volt az az év, amikor megannyi legendás zenész itthagyott minket. Ennek a cikknek, illetve a szóban forgó lemeznek is van komor apropója. Tavaly márciusban, mindössze 45 évesen elhunyt Phife Dawg, a New York-i A Tribe Called Quest oszlopos tagja. A nagy titokban készülő hatodik albumot így már nélküle vette fel Q-Tip, Jarobi „Jedi” White és Ali Shaheed Muhammad. A We Got It From Here ezzel nemcsak visszatérő, hanem egyúttal búcsúlemezzé is vált, hiszen a túlélők határozottan kijelentették, hogy Phife nélkül nem készítenek több lemezt.
A kábé 30 éve alakult TQC a hiphop legizgalmasabb korszakának, vagyis a kilencvenes évek első felének meghatározó együttese volt olyanokkal egyetemben, mint a Cypress Hill, a De La Soul, a Wu-Tang Clan, a Gang Starr vagy a Das EFX. Ez a korszak, illetve felhozatal jelentette a műfaj aranykorát: nem csoda, hogy a Wikipedián is létezik a „golden age hiphop” stílusbesorolás. Q-Tip és társai 1990 és 98 között öt remek albumot adtak ki, de aztán a tagok közti nézeteltérések miatt bekövetkezett az elkerülhetetlen feloszlás. A 2000-es évek közepétől időnként mutattak életjeleket szórványos fellépések formájában, de új anyag csak nem érkezett, és Phife halála után már nem sokan fogadtak volna rá, hogy a Tribe kiad még bármit is. És mégis, tessék: most megkaptuk tőlük 2016 legjobb visszatérő lemezét.
A remek színvonal többek között a szédületes vendéggárdának köszönhető: itt van a hadarógép Busta Rhymes, a tavalyelőtti csúcslemeze óta idén már minden jelentős előadónál fícsöringelő Kendrick Lamar, a minél öregebb, annál menőbb Elton John, a jó kis gitártémákat hozó Jack White, de beköszön Andre 3000, Anderson Paak és Talib Kweli, sőt maga Kanye West is emeli a produkció fényét. Ami pedig a zenei és szöveges kínálatot illeti, megkapunk mindent, amit az elmúlt 15, de akár 20 év során hiányolhattunk a hiphopból: erőteljes basszusok, menő hangminták, elgondolkodtató szövegek, és csak semmi nyál. Természetesen nem maradnak el az aktuálpolitikai utalások: a nyitó The Space Programben Q-Tip az elnökre női személyes névmással utal, a Movin Backwards a feketékkel szembeni rendőrségi agresszióról szól, a We The People-t egyértelmű, hogy ki ihlette („ti feketék, mennetek kell, ti mexikóiak, mennetek kell…”), és a záró The Donald is elég egyértelműnek tűnik, bár ez a dal valójában Phife-ról szól. Ahogy a jó kis Can-hangmintát rejtő Lost Somebody is, amelyben szerencsére nem mennek át a giccshatáron, hanem inkább megmutatják egy anno nagyszerűen induló, később viszont rettenetesen elmainstreamesedő műfajnak, hogyan is kell ezt valójában csinálni. Nagy kár, hogy nem lesz több lemezük, de rettenetesen lehet örülni annak, hogy ez az album megszületett.
Sony, 2016
