Lemez

Minden, amit hiányoltunk

A Tribe Called Quest: We Got It From Here… Thank You For Your Service

Zene

2016 egyértelműen úgy marad meg az emlékezetünkben, hogy ez volt az az év, amikor megannyi legendás zenész itthagyott minket. Ennek a cikknek, illetve a szóban forgó lemeznek is van komor apropója. Tavaly márciusban, mind­össze 45 évesen elhunyt Phife Dawg, a New York-i A Tribe Called Quest oszlopos tagja. A nagy titokban készülő hatodik albumot így már nélküle vette fel Q-Tip, Jarobi „Jedi” White és Ali Shaheed Muhammad. A We Got It From Here ezzel nemcsak visszatérő, hanem egy­úttal búcsúlemezzé is vált, hiszen a túlélők határozottan kijelentették, hogy Phife nélkül nem készítenek több lemezt.

A kábé 30 éve alakult TQC a hiphop legizgalmasabb korszakának, vagyis a kilencvenes évek első felének meghatározó együttese volt olyanokkal egyetemben, mint a Cypress Hill, a De La Soul, a Wu-Tang Clan, a Gang Starr vagy a Das EFX. Ez a korszak, illetve felhozatal jelentette a műfaj aranykorát: nem csoda, hogy a Wikipedián is létezik a „gol­den age hiphop” stílusbesorolás. Q-Tip és társai 1990 és 98 között öt remek albumot adtak ki, de aztán a tagok közti nézeteltérések miatt bekövetkezett az elkerülhetetlen feloszlás. A 2000-es évek közepétől időnként mutattak életjeleket szórványos fellépések formájában, de új anyag csak nem érkezett, és Phife halála után már nem sokan fogadtak volna rá, hogy a Tribe kiad még bármit is. És mégis, tessék: most megkaptuk tőlük 2016 legjobb visszatérő lemezét.

A remek színvonal többek között a szédületes vendéggárdának köszönhető: itt van a hadarógép Busta Rhymes, a tavalyelőtti csúcslemeze óta idén már minden jelentős előadónál fícsöringelő Kendrick Lamar, a minél öregebb, annál menőbb Elton John, a jó kis gitártémákat hozó Jack White, de beköszön Andre 3000, Anderson Paak és Talib Kweli, sőt maga Kanye West is emeli a produkció fényét. Ami pedig a zenei és szöveges kínálatot illeti, megkapunk mindent, amit az elmúlt 15, de akár 20 év során hiányolhattunk a hiphopból: erőteljes basszusok, menő hangminták, elgondolkodtató szövegek, és csak semmi nyál. Természetesen nem maradnak el az aktuálpolitikai utalások: a nyitó The Space Programben Q-Tip az elnökre női személyes névmással utal, a Movin Backwards a feketékkel szembeni rendőrségi agresszióról szól, a We The People-t egyértelmű, hogy ki ihlette („ti feketék, mennetek kell, ti mexikóiak, mennetek kell…”), és a záró The Donald is elég egyértelműnek tűnik, bár ez a dal valójában Phife-ról szól. Ahogy a jó kis Can-hangmintát rejtő Lost Somebody is, amelyben szerencsére nem mennek át a giccshatáron, hanem inkább megmutatják egy anno nagyszerűen induló, később viszont rettenetesen elmainstreamesedő műfajnak, hogyan is kell ezt valójában csinálni. Nagy kár, hogy nem lesz több lemezük, de rettenetesen lehet örülni annak, hogy ez az album megszületett.

Sony, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.