Magyar Narancs: Egyebek közt az egyik legtöbbet, mondhatni túl sokat játszott barokk darabbal, Vivaldi A négy évszakjával jött Magyarországra és sok más helyre is. Miért?
Dmitrij Szinkovszkij: A koncertrendezők sokszor ezt választják az általunk javasolt művek közül. Sokat játszottuk és nagyon szeretjük – és ebben is lehet nagyon sok újat mutatni.
MN: Valóban – tisztán emlékszem, milyen megdöbbentő és felszabadító volt Harnoncourt Négy évszak-felvétele évtizedekkel ezelőtt, ami új korszakot nyitott az interpretáció előtt.
DSZ: Harnoncourt az eszményképem, kezdetektől az ihlető forrás számomra. Ő mindig az egész műből indult ki és képekben gondolkozott. A lantosom, Luca Pianca, aki az Il Giardino Armonico egyik alapítója, Harnoncourt-tanítvány volt és sokat mesélt róla. Én számos koncerten hallottam, de sajnos személyesen nem találkoztunk.
MN: A mostani programjukon persze nem csak A négy évszakot játszották.
DSZ: Általában jobban kedvelem a változatos programot, például a mostani koncertünkön szereplő Locatelli concerto grosso nagyon mély és pozitív darab. A barokk nemcsak tűzijáték, nagy mélységek vannak benne. A négy évszakhoz persze elolvastuk a műhöz írt négy szonettet, amiben nagyon sok zenei és emberi üzenet van. A szonettek szerzője ismeretlen, de sokan úgy gondolják, maga Vivaldi írta őket. Bele vannak írva az eredeti partitúrába; amikor játszunk, a színeink ezekre a szövegekre alapozódnak, amelyekben nagyon sok ha-táselem van. Ha az ember nem ismeri a szövegeket, a hangzás akár szélsőségesnek is hathat. Az affektusok nem mindig „szépek”, mert a szöveg sem „szép” költészet, hanem nagyon erős. Például az Ősz tételben a szüretelők mulatozásáról van szó – de részegségből is annyiféle van, ezeket mind meg lehet mutatni. A koncertrendezők néha felolvastatják a szonetteket egy színésszel, de mindig zengzetes fordításokban, ami elég szörnyű.
MN: A barokkban nagy improvizációs lehetőségek vannak, ezeket önök is használják.
DSZ: Természetesen, tehát minden mindig egy kicsit más. A La Voce Strumentale (Szinkovszkij 2011-ben alapított zenekara – R. J.) zenészei nagyon jól ismerik egymást, és játék közben egyfolytában párbeszédben vannak egymással.
MN: Hogyan bánnak a nagy szabadságot jelentő díszítésekkel?
DSZ: A díszítéseknek mindig a hangszínt kell aláhúzniuk. Számomra nem arra valók, hogy a zenei szöveget megváltoztassam. Corellinél sok díszítés van. Bach mondhatni egyáltalán nem akart díszítést, ott legfeljebb az ismétlésekben díszítek. A romantikus zenében egész máshol van a fókusz, nem a díszítéseken. Igyekszem nyelvként megtanulni a különböző stílusokat.
MN: Nemrégiben több nagyszerű művészt megkérdeztem a vonós vibrato természetéről, használatáról. Most önt is megkérdezem.
DSZ: Lehet, hogy egyesek megutálnak azért, amit mondok. Az énektanulásom teljesen megváltoztatta a hegedűjátékomat, különösen a vibratót. Amikor elkezdtem éneket tanulni, azt gondoltam, mindent tudok a barokk éneklésről, pontosan tudom, hogyan akarok énekelni, szép egyenes hangon. Azt mondtam a tanáromnak, csak tanítsd meg a technikát, a többit én tudom. Az énekléshez hinni kell a hangodban, mondta ő. Amikor tanulás közben visszahallgattuk a felvételeimet, sosem szerettem a hangomat. A tanárom azt mondta, azért, mert nem fogadom el, hanem mindenáron alakítani akarom. Most tedd félre a tudásodat és a zenei elképzelésedet, nyugodj meg, bízzál és kövesd a természetes hangzásodat, mondta. Belekerült néhány évbe, míg megértettem, hogy ne utánozni akarjak egy elképzelt hangot, hanem a valódi, saját hangomon énekeljek. A tudásnak persze ott kell lenni, de legyél nagyvonalú és őszinte saját magaddal. Amikor felfedeztem a saját hangomat, nem akartam elhinni, mennyire más lett, gazdagabb, tele felhangokkal, természetes vibratóval, nem speciális effektusokkal. Ami a hegedűjátékot illeti, gyerekkorunktól kezdve azt halljuk, hogy az énekeseket kell utánozni a hegedűn – csak akkor még senki nem érti, hogy ez mit jelent. Én ekkor értettem meg, hogyan kell a vibratót használni a hegedűn – ahogy az énekes használja a természetes hangját.
MN: A 2018-as, igen sűrű koncertprogramjuk nagyrészt barokk zenéből áll?
DSZ: Nem kizárólag. Most új korszak kezdődik az életemben, mert egyre több későbbi zenét is játszom. Az élet olyan sok színből áll! A barokkba kicsit beskatulyázódtam, és persze imádom, de picit szűknek érzem a magam számára. Épp most vettük fel nagyszerű kamarazene-tanárommal, Alekszej Ljubimovval Beethoven Hármasversenyét és Hegedűversenyét. Brahms Hegedűversenyét is játszom, jövőre Csajkovszkijét is lemezre vesszük.
MN: Legutóbb elmondta, hogy a diplomakoncertjén Sosztakovics Hegedűversenyét játszotta. De azt, gondolom, nem bélhúron.
DSZ: Nem. Bélhúron játszom mindent, amit a 20. század előtt írtak. Ha olyan nagyzenekarral lépek fel, ahol a vonósok mind fémhúron játszanak, akkor nekem is azon kell.
MN: Kikből állította össze az együttesét? Nemcsak oroszokból áll.
DSZ: Nem, a nagyszerű hárfás berlini, a lantos olasz-svájci, de az oroszok sem mind Oroszországban élnek, hanem Bécsben, Németországban stb. Szokták kérdezni, hogy valóban fiatal, magas és csinos lánynak kell-e lenni ahhoz, hogy valaki bekerülhessen az együttesbe… Természetesen sosem a külső és a nem számít, hanem a zenélés. És a nemzetiség sem számít – bárcsak a politikusok is így gondolnák!
MN: Egy 350 éves cremonai Ruggiero hegedűn játszik.
DSZ: Igen, szinte már a testem része. Egy holland alapítvány kölcsönzi nekem hosszú évek óta. Egyedül a nyak nem eredeti, azt a 19. században kicserélték, de nem akartam visszacserélni, mert féltem a hangját. Ha az ember kinyit egy hegedűt, ez a kockázat mindig ott van. Ezen minden természetes anyagból van, kivéve a G-húr ezüst borítását; belül az is bélhúr. Nekem ez nagyon jó, mert Beethovent, Brahmsot is lehet rajta játszani. Nagyon fontos, hogy ha csak lehet, mindig ugyanazon a hangszeren játsszam. Manapság divatos régi hangszereken játszani, ami nagyon jó. De igazából minden korban voltak jó hangszerkészítők, és nemcsak a nagynevű mesterek hangszerei jók. Nagyon sok kiváló olasz, sőt, orosz hegedűkészítő működött a 19. és a 20. században is, és az ő hangszereiket sokkal kevésbé keresik. Ez olyan, mint a házvásárlás – az emberek úgynevezett híres helyeken akarnak házat vásárolni. Én Montenegróban vettem házat, mert beleszerettem ott a természetbe. Néhány éve járok Budapestre, fantasztikus, lenyűgöző város, és az ingatlanárak sokkal alacsonyabbak, mint a „híresebb” helyeken, miközben itt sokkal szebb házakra is talál az ember. Én gyűjtöm a vonós hangszereket, nem befektetésként, hanem mert szeretem őket. Valódi műtárgyak.
MN: Nyilván mindenki megkérdezi: hogyan lehet háromféle zenei pályán működni?
DSZ: Nagyon szépen egyensúlyban lehet tartani. Ha évente két operát éneklek, van egy turném egy nagy hegedűversennyel, van havonta néhány koncertem a zenekarommal, és más zenekarokat is vezényelek, más repertoárral – ezek remekül kiegészítik egymást. Zenész vagyok, igyekszem minden szinten megérteni a zenét. Mint amikor az ember az egyik nyelvről a másikra vált: van benne nehézség, de másrészről nagyon jót tesz az agynak.
MN: Professzionális énekesi pályája szinte véletlenül kezdődött.
DSZ: Huszonnégy éves koromban segítenem kellett egy hivatásos énekesnek, hogy felkészüljön a másnapi produkcióra. Amikor meghallották, mit csinálok, azt mondták, énekeljek én. Azóta persze sok víz lefolyt a különböző folyókon. Most már operafőszerepeket is énekelek és sok minden mást, kantátákat, áriákat. Ebben is szélesíteni szeretném a repertoárt – ez ugyan még titok, de önnek elmondom: egy kiváló fiatal orosz zeneszerző, Szergej Ahunov számunkra írt darabját készítjük most elő, amelyben csak vezényelek és énekelek. Ez a kortárs darab egészen másféle zenei kommunikációra tanít minket.
