Patti Smith lemezeivel megkésve, 1979 nyarán ismerkedtem meg. Már a negyedik, a Wave jelent meg abban az évben, s könnyen lehet, éppen Európában turnézott. Hogy mit művelt velem, arról korabeli Silver-Reed című füzetkémben írtam: "Már biztos, a viszony több elvakult rajongásnál: önsimogatás, mitikus, de megélt vágy. Patti nemcsak az egyedüli zenét jelenti - szövegeim mögé lopakodik, majd közli: szerelmemre is igényt tart. Ha milliók hemperegnek is a hangjával, csak az enyém."
Körülbelül négy-öt évig éltünk így, azokról az évekről nem nagyon akarnék beszélni most. Később aztán hétköznapibb bőrbe kéredzkedtek vágyaim, szétosztogattam pattis kegytárgyaimat újdonsült szerelmeim között, és még később: házasság, gyerek.
Pontosan, mint Pattinek.
ii
A Wave-turnét követően Patti New Yorkból Detroitba költözött, 1980 tavaszán összeházasodott Fred "Sonic" Smithszel, s a nyilvánosságtól, publikálástól visszavonult. A sajtó úgy viselkedett, ahogy általában szokott: felületesen, rosszindulatúan, s természetesen úgy gondolta, mindent tud. Kábítószer-függőséggel s a Wave kudarcával indokolta Patti döntését. Mindössze az kerülte el a figyelmét, hogy az alkotás és a megjelenés korántsem kell hogy egyet jelentsen, sőt. Ahogy a nagyok mondják, csak a fércműveknek van szükségük publicitásra, a jelentősebbek úgyis a saját életüket élik.
Patti számára az volt a legfontosabb akkoriban, hogy másképp éljen, mint azelőtt. Fred családot: fiú- és lánygyermeket akart, Patti pedig azt, hogy teljesítse, pontosabban megossza vele vágyát. Két év múlva megszületett Jackson nevű fiuk, 1988-ban pedig Jesse, a kislányuk. Szűkösen, nomád módon éltek, hol Detroitban, hol a tengerpartot járva, olcsó motelekben. Fred hajózni és repülni tanult, míg Patti prózát írni, illetve (Fredtől) gitározni, énekelni. Ebből az új életből született meg 1988-ban a Dream Of Life című album. Szép lemez volt, sokat vártak tőle, de kedvezőtlen kritikát kapott, s ez a csalódás tovább erősítette a rockbiznisztől való távolságtartásukat. Jesse születése miatt turné sem kötődött hozzá, a Smith család hamarosan újra feledésbe merült, s ezen az a dal sem változtatott, amit Wim Wenders A világ végéig című filmjéhez írtak ´91-ben.
A változáshoz az a lánc vezetett, amit a halál fűzött fel. 1989-ben Patti legjobb barátja, a fotóművész Robert Mapplethorpe hunyt el - AIDS. A következő évben Richard Sohl, a Patti Smith Group billentyűse - szív. És ´94 telén Fred "Sonic" Smith, majd egy hónapon belül Patti öccse, Todd is - mindketten, ugyancsak, szív. És Kurt Cobain és Jerry Garcia és River Phoenix. Abban az interjúban, amit Patti a Narancsnak adott (1995. szeptember 28.), utalt Mapplethorpe utolsó kívánságára: folytatni a munkát. Amikor Fred ment el, éppen Todd volt az, aki mindenáron szorgalmazta, fejezze be azt az albumot, amihez számokat kezdtek el írni. Ami pedig Cobaint vagy a kábítószer-túladagolásban meghalt Phoenixet illeti, Patti úgy érezte, az a legnagyobb tragédiája a fiataloknak, hogy nem tudják, milyen csodálatos az élet.
Hát így. Ötvenévesen, magára maradva két gyermekével Detroit külvárosában, Patti Smithnek el kellett mondania - lemezen és tizenhét év múltán első turnéján -, hogy igen, akkor is, az élet, az csodálatos.
iii
Dolgozni kell. A júliusban megjelent Gone Again - ahogy Patti mondja - a felelet Fred halálára. Fred kimondottan rock ´n´ roll-albumot szeretett volna, az a két szám, amit együtt írtak, a címadó és a Summer Cannibals pontosan tükrözi ezt, ha a szövegekbe beleavatkozott is a halál. Fred elképzelése szerint a Gone Againben azt mesélte volna el egy indiánasszony, hogy az éhínség, a fagy s a harcosok halála ellenére megszületett egy kisgyermek; Patti most ehelyett a harcosok előtt tisztelgett. Vagy. Az About A Boy című dalba, amit Cobain halála ihletett, egy-egy strófa erejéig Todd, illetve Fred halála is beleszövődött, mi több, az összes bennünk élő fiú.
Mindezek ellenére korántsem annyira a fájdalom, mint az erő uralkodik az albumon, s bár Patti korábbi munkáihoz képest erősebb rajta a folkos/bluesos befolyás, mégis, a Gone Again a 78-as Eastert idéző spiritualizmussal átitatott rock ´n´ roll. Kár volna most egyes dalokra hivatkozni, tokkal, vonóval erre az ötvenhat percre volt már igen régóta szükségünk.
Kísérői közül a gitáros Lenny Kaye s a dobos Jay Dee Daugherty együtt játszott Pattivel a hetvenes években, Tom Verlaine s a vendégeskedő John Cale ugyancsak szerepelt első albumán, a Horseson. A felvétel ugyanabban a stúdióban készült, ahol életében először dolgozott; a borító fotóját készítő Annie Leibovitz is vagy húsz éve készített először képeket Pattiről. Mégsem tanácsos visszatérésről beszélni; aki ezt a lemezt készítette, az nem állt odébb, még csak meg sem szakította a dolgait. A Gone Again szerves folytatása Patti életművének, olyan hangvétellel, amely kimondottan frissnek, jelenvalónak tűnik a kilencvenes években is (ebben a huszonhárom éves gitárosnak, Oliver Raynek bizonyára szerepe lehet).
iv
Hogy a 96-os év és Patti Smith ugyanazt jelenti, az számomra kétségtelen. A Gone Againt megelőzően újabb kötete is kijött, a címe The Coral Sea. Prózaverseket tartalmaz, valamennyit a Mapplethorpe halálát követő hetekben írta, hét szűk esztendeig éltek egy lezárt borítékban, mielőtt most megjelentek. Az Arista lemeztársaság pedig a korábbi öt albumból készített újabb kiadást, szebb a csomagolás, jobb a hangminőség, ráadásul eddig hozzáférhetetlen kislemezoldalakat tartalmaz. Mondom, 1996 Patti éve, vagyis az enyém. Tizenhét évig nyomasztott, hogy pont őt nem láttam koncerten, és most összejött. Mindössze a szerettei halálát kellett kibekkelnem, s máris. Valóban: milyen csodálatos az élet. (A koncert előtti sajtóbeszélgetésen elhangzott, nem kezdett volna koncertezésbe, ha nem hal meg Fred.)
A berlini Tempodrom egy cirkuszi sátor, nagyjából kétezerötszáz-háromezer férőhelyes lehet. Megtelte magát csurig. És nagyon úgy tűnt, nem a fiatalok népesítették be, hanem harmincöt felett, akik már megélhették Pattit valamikor. (Hallani, a 79-es turné egyik legemlékezetesebb állomása volt a berlini.) Rockkoncerteken szokatlan összetételű levegő feszegette a ponyvákat, a színpadnak feszülő áhítat sokkal inkább biblikus képeket csalogatott elő.
De rockkoncert lett, hál´ isten. S már a második számnál (Dancing Barefoot, a Wave LP-ről) kiderült, nem csak Fred haláláról - na jó: a Gone Againről - esik szó itt. A mozdulatok, melyekkel Patti megszabadult a szandáljától s a zoknijától, éppoly elragadóan kihívók voltak, mint a gesztusai valaha, bármikor. A Gone Again leghúzósabb darabjai közt a Horses s az Easter slágerei (Free Money, Ghost Song, Because the Night, Land/Gloria), feldolgozások (Doors, Prince) és szavalat (People Have The Power) - hiánytalanabb beteljesülésről nem mertem volna álmodni sem.
Tartogatott ez a koncert másképp különleges pillanatokat is. Amikor Patti a színpadra hívta a fiát, s kőkeményen lenyomták a Smoke On The Watert, az mindenképp ilyen. Ezek az öreg undergroundok, mint Tom Verlaine vagy Lenny Kaye a kis Jackson Deep Purple-jével, istenem. (Úgy időzítette a turnét, mesélte Patti, hogy magával tudja hozni a gyerekeket is, iskolaidőben nem megy.)
A második kör ráadást záró The Bells Of Berlint Patti egy szál akusztikus gitárral egyedül adta elő; így együtt e város és Fred nem kaphatott volna többet - pont. Amikor még az MC5-val koncertezett Berlinben, akkor születtek meg Fredben ennek a dalnak a motívumai, egyedül járta az utcákat, látomások kísérték, harangok zúgtak mindenütt.
v
Mostanában, megint, Patti Smith-cikkekkel vannak tele a zenei lapok. A Rolling Stone-ban azt mondja, büszke arra, hogy valamikor rock ´n´ roll-sztár volt. Most már nincs szüksége ilyesmire, sztárnak lenni - ez a fiatalok játéka. Játék csak.
Maga a rock ´n´ roll persze egészen más. Az nagyon komoly dolog.
Gone Again, Arista, 1996
Berlin, Tempodrom, július 30.
