Minthogy életemben nem láttam még mellszépségversenyt (legfeljebb házi döntőt), az EFOTT sörsátrában most nyújtom a nyakamat, szemem árgus. A mellek csak lassan, apránként érkeznek, a mikrofonos fiú meg azt mondja: "Lányok, ti se legyetek bátortalanok, mutassátok meg, hogy semmi az egész!"
A Tankcsapda furgonnal érkezik a nagyszínpad mögé. Hamarosan összeállnak a fotózás kedvéért: a Crespo (Lazio) mezében érkező Fejes Tamás dobos átöltözik valami feketébe. Hosszan igazgatja piros-feketére melírozott haját a visszapillantó tükörben. A három srác egy kamion mellé áll, összekapaszkodnak, hol leveszik a napszemüvegüket, hol felrakják, kidugják a nyelvüket, meg nem dugják ki, mutogatnak, meg nem mutogatnak, mérgesen néznek, meg nem néznek mérgesen. Úgy viselkednek, mint rendes rocksztárok, ha fotózzák őket.
Amikor kettesben maradunk Lukács László énekes-basszusgitárossal, megpengetem, hogy odakint, a sörsátorban ázott mellek láthatók, de hiába, Lukács egy szőke szikla, azt mondja: "Nem, az nem lesz jó." Következhet a sarokba szorítós első kérdés ("Mé' nem?"), Lukács a fegyelemre hivatkozik ("Így, koncert előtt már nem szeretünk elmászkálni").
Persze ha már szánkra vettük a melleket, szóba kerül a szerelem is. "Hat éve, harminc- éves korom óta élek együtt a barátnőmmel, soha nem csaltam meg. Előtte persze fűvel-fával lefeküdtem." A felvetésre, hogy dalszövegei alapján a vörös nő Lukácsnak mint posztó, tagad. "Vörös: igen. De a fekete, a szőke, a barna is: igen. Ezeket ismerem. Pinkkel vagy hupililával még nem találkoztam, vagy túl sötét volt."
Kábítószer, csajok, Isten, én
Nagyot kortyol a talán szándékosan kifelejtett sörből. Konyhafilozófiai közbevetésemre, hogy van iskola, mely szerint az első három mind kábítószer, vagyis menekülés, értetlenül néz rám. "Ez nem menekülés. Egyébként nem tartottam magamat vagy a zenekart soha fűpártinak. Azt, hogy a fűvel mindig is volt kapcsolatom, persze elég nehéz lenne tagadnom. Azt a sort például, hogy 'Néha úgy hiányzik a marihuána', nem nagyon lehet félreérteni. De a fűvel éppen olyan a kapcsolatom, mint egy nővel. Vagy azt érzem: így, együtt minden a miénk, vagy azt: bassza meg, ebből azonnal ki kell lépni. Így vagyok Istennel is. Nem menekülök hozzá. Nem használom Istent semmire. ' használ engem. Arra használ, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Ez egy segítségnyújtás a zenekarnak, akár rajtam keresztül. Hogy elmondhassuk azokat a gondolatokat, amiket el szeretnénk mondani."
Miközben Isten elszáll a fejünk felett, a Pipis-hegy kezd a feje tetejére állni: szinte az összes fesztiválozó a nagyszínpad sarkába gyűlik, adódik hát a kérdés: mik azok a gondolatok, amiket a Tankcsapda el szeretne mondani?
"Talán szörnyűnek vagy nagyképűnek fog hangzani, de hát én elég önző ember vagyok, mindenféle szempontból. Amikor szöveget írok, nem azon gondolkodom, hogy ezzel mit akarok elmondani, hanem azon: de jó, hogy ezt én mondhatom el. Hogy az egészről ki mit gondol, az a befogadó privilégiuma. Engem az nem érdekel, hogy mit szól majd hozzá az a 17 éves srác, aki ott őrjöng a vizes pólós csajoknak. Hogy egy 17 éves srác megérti-e a szövegeimet, nem is érdekes. Persze jó érzés, hogy ha felemelem a kezem, akkor arra tízezer kéz válaszol, de ha nem így lenne, akkor is meglennék. Az, hogy idáig értem, óriási kegy, de nem ez a mozgatórugója az egésznek. Nem azért kezdtem el gitározni, hogy megbasszak egy csomó csajt."
Ilyenkor lehet érzelmi síkra terelni a beszélgetést.
És, Laci, akarsz-e gyereket?
"Kezd bennem mocorogni ez az érzés - mondja Lukács. - Az utóbbi egy-másfél évben egyre többször gondolok rá, hogy jó lenne egy kiskölök. Most már tudnék mit kezdeni vele, mert rájöttem, hogy az életem több lenne tőle. Különben is azt szoktam mondani mostanában, hogy a korábban két végén égetett gyertya egyik végét eloltottam. Mert ha csak az egyik végén ég, akkor legalább lehet tudni, hogy melyik az eleje, és melyik a vége."
A színpad melletti óriáskivetítő mobilos üzenőtábla is, így amikor Lukácsék fél tizenegykor kiviharzanak, posztmodern játékba kezdhetnek a szemlélődőbb nézők: bámulni a zenekart, hallgatni szövegüket és olvasni a fejük fölött kúszó feliratokat. Míg Lukács azt énekli "Neked elég, ha Coca a kóla", valaki kiírja az alaphumort: "Efott a söröm", a "Hogy a faszomba (jönne az álom)" alatt a "Pázmány Jogosok, hol vagytok?" virít. Közben a szeptemberben megjelenő Élni vagy égni lemezről is elhangzik a címadó dal, és kiderül: az Erdő Péter prímás-érsek szájából még csak-csak elfogadható "Hidd el: élni jobb, mint égni" refrén taktikai hiba, ilyesmit tombolva üvölteni maga a kognitív disszonancia. De jön a váltás, ("Amikor már teljesen itt van a vadnyugat, azt hiszem, nem túlzás azt állítani... üdvözöl a Pokol bár!"), és helyreáll a rend, vagyis a káosz. A pörgős "üdvözöl a pokol, vigyázz magadra jól!"-ra már én is szökdellek egy picit. A koncert végére alighanem jól összerázódunk - Lukács is érzi. Azt mondja: a legfontosabb, hogy szeressük egymást, "itt, a völgyi fesztiválon, ahol csupa egyetemista és főiskolás gyűlt össze". A mellettem ez idáig némán tomboló kőbalta arcú srác ekkor megszólal: "Meg akik dolgoznak, bazmeg!"
(Közreműködött Bíró Attila)
