A kisregényt 2004 októberében ismerhette meg a spanyolul értő közönség, és a magyar kiadás (eredeti címlappal!) sem váratott sokáig magára. Hőse magányos úriember, aki kilencvenedik születésnapjának előestéjén elhatározza, hogy a nagy eseményt méltóképpen ünnepli meg: egy szűz kamasz lánnyal tölti az éjszakát. Bizony, íme a hamisítatlan márquezi szerelemhimnusz receptje. Sőt, aki bármit olvasott már a mestertől, annak a további frivol hozzávalók sem okozhatnak meglepetést: emberünk, aki eleddig csak a szükséges mértékben érintkezett a nőkkel - minden szeretőjének fizetett, ha kellett, ha nem -, élete első szerelmét éli át a Valeriána-mámorban alvó, éretlen szépség iránt. Akit újra meg újra felkeres, és mindig érintetlenül hagy, persze nem szánalomból és nem is hajlott korából adódóan, hanem azért, mert boldoggá teszi az öntudatlan lány társasága. A szerelem megvilágítja elméjét, rájön, milyen ember ő valójában, és mi az élete értelme, valamint elsöprő népszerűségre tesz szert kedélyállapota ihlette szenvedélyes tárcái révén, melyeket a helyi napilapnak ír. A történet fontos karaktere még Rosa Cabarcas, a leányt kiközvetítő madám, aki minden követ megmozgat, hogy szegényebb vagy befolyásosabb pácienseinek igényeit megfelelően kielégítse, és aki ily módon maga is jelentékeny hatalomra tesz szert. "Te vagy az egyetlen liberális, akinek ebben a kormányban szava van" - mondja neki a máskülönben névtelen hős.
García Márquez nem ítélkezik fölötte, de nem tanúsít megértést sem iránta, a korának kijáró tiszteletet sem adja meg neki. Ellenkezőleg: többször elhangzik, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, és valóban, a kor látszólag semmilyen fizikai vagy szellemi hátrányt nem jelent, hősünk társasági életet él, koncertre jár, biciklizik, és még a szegény bakfis is ugyanazt a lemezt hallgatja, amit ő fiatalkorában. Vajon ilyen kifinomult igényű volna az egyszerű kolumbiai nép? Mindegy, ez itt egy fikció, és egyébként is az öregúr szemszögéből látunk mindent, nem kötelességünk tehát hinni neki. Kicsit szkeptikusan olvasva rögtön hitelesebbé is válik a szöveg, és a végére már majdnem teljes is lesz az illúzió: szinte látjuk az elbeszélőt, amint ott ül velünk szemben az anyjáról rámaradt ház teraszán, és enyhén önironikus flegmával meséli az életét.
Feltűnő a narratíva egyszerűsége a korábbi García Márquez-regényekhez képest. Nagyon kevés a karakterszereplő, ezek is csak egy-egy pillanatra bukkannak fel a történetben. Mellékszál szinte egyáltalán nincs: a macska epizódja vagy az ifjúkori visszaemlékezések mind a fősodorba áramlanak bele, mindegyik szerepeltetése tökéletesen megalapozott a cselekmény szempontjából. A karakterek - a korábbi nők, a lap szerkesztője, a rajongók tömege - passzív résztvevők, és közülük is a legkiszolgáltatottabb maga a kislány, aki mindvégig alszik, amikor a színen van. Maga a hősszerelmes csak fokozatosan válik a puszta szenvedély alárendeltjévé. (Mulatságos, amikor elvakult féltékenységében lebüdöskurvázza imádata tárgyát, noha ő maga tette azzá.) A cselekmény szokatlan egyszerűsége azonban korántsem jellemző a nyelvre, e téren a megszokott arzenálban részesülhetünk. Nyers szókimondás, szemérem és szemérmetlenség nélkül, megfűszerezve egy sor archaizmussal és metaforikus tömörítéssel: "A termést a boltjában vásárló kiskorú lányok közül gyűjtötte be: bevezette őket a mesterség rejtelmeibe, aztán jól kifacsarta őket, míg át nem kerültek a Fekete Eufemia történelmi múltú bordélyházába, ahol a kitanult kurvák cudarabb élete várta őket." Székács Vera, mint mindig, most is tökéletes partnere a szerzőnek, pontosan és szabatosan fogalmaz, cseppnyi lazaság vagy figyelmetlenség sincs a magyar szövegben.
Magvető, 2005, 103 oldal, 2490 Ft
