A legújabb retró - Marsmobil: Minx (lemez)

  • - minek -
  • 2006. október 5.

Zene

A most 41 éves Roberto Di Gioia immár huszonegy éve él Münchenben, ám ez nem jelenti azt, hogy söröskriglivel a kezében jött volna a világra.
Milánóban született, de már tízéves korától német zeneiskolában tökéletesítette tudását, s mikor végzett, a bajor fővárosban telepedett le; hamarosan zenészkörökben is ismertté vált mint a hírneves, fúziós dzsesszt játszó Klaus Doldinger's Passport billentyűse. Di Gioia utóbb olyan dzsesszklasszikusokkal játszott együtt, mint Art Farmer, Joe Lovano, James Moody, Gary Peacock vagy a német Albert Mangelsdorff. Van azonban egy mutáns popzenei énje is, amely a hagyományos dal műfajában - igaz, korántsem szokványos alakban - nyilvánul meg: ennek kibontakoztatására hozta létre a Marsmobil formációt, mely a multiinstrumentalista alapítón kívül váltakozó közreműködőket foglal magában. Három évvel ezelőtt megjelent első lemezén jórészt német és skandináv dzseszszista kollégái vendégeskedtek, Doldingerrel az élen, az új album pedig nem kis részben Martine Rojine jellegzetes aromájú vokáljára épül, producerként meg a Voom: Voom kollektíva piszkált bele a dalok szövetébe.

Di Gioia sosem tagadhatta rajongását a 60-as és 70-es évek analóg zenei hangzása iránt - gyermekkorától meglévő Beatles-mániája már abban is megnyilvánult, hogy az új lemezt a londoni Abbey Road Stúdióban rögzítette, így nem véletlen, hogy a Reverse Mantra vagy a Lily Blossom megtévesztésig úgy szól, mintha maga a legendás négyes vette volna lemezre '67-68 körül (s akkor még nem beszéltünk a kosztümös-hülyeparókás lemezborítóról). A Minx ennek megfelelően valósággal fürdik az úszós, analóg szintihangokban, a sajátos pszichedélia letörölhetetlen nyomot hagyott az egész lemezen - pusztán a hangképet nézve mintha a korai Bowie-t, a kései Beatlest vagy akár a King Crimsont hallanánk. Közben meg jól megcsinált dalokat hallunk, melyeket hol maga Di Gioia (persze velősen és korhűen széteffektezve), hol meg Martine kisasszony énekelt fel. Amikor a nyitó Magnetizing vagy a Dark Star dallama cseng a fülünkben, gyorsan nyilvánvalóvá válik a szerző Burt Bacharach iránti olthatatlan rajongása is - a kortárs párhuzamok közül pedig talán a francia producerzseni, Bert Burgalat vagy az Air juthat eszünkbe. A megkapó és egészen különleges dalcsokorból kifejezetten figyelmükbe ajánlanánk két nem angol nyelvű szerzeményt: a női suttogásra és analóg puttyogásra épülő Je Suis Lache-t, és az olaszul előadott, latin-mediterrán ritmikájú Mangia Amore-t. S hogy mindez a mában gyökerezik, azt meggyőzően bizonyítja a korrekt elektrodiszkó-ritmikába ágyazott Supersonic Mind, amelynek a címe ellenére szerencsére semmi köze a Jamiroquaihoz - ha csak annyi nem, hogy szintén lehet rá táncolni.

G-Stone/Compost/Deep Distribution, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.