A legújabb retró - Marsmobil: Minx (lemez)

  • - minek -
  • 2006. október 5.

Zene

A most 41 éves Roberto Di Gioia immár huszonegy éve él Münchenben, ám ez nem jelenti azt, hogy söröskriglivel a kezében jött volna a világra.
Milánóban született, de már tízéves korától német zeneiskolában tökéletesítette tudását, s mikor végzett, a bajor fővárosban telepedett le; hamarosan zenészkörökben is ismertté vált mint a hírneves, fúziós dzsesszt játszó Klaus Doldinger's Passport billentyűse. Di Gioia utóbb olyan dzsesszklasszikusokkal játszott együtt, mint Art Farmer, Joe Lovano, James Moody, Gary Peacock vagy a német Albert Mangelsdorff. Van azonban egy mutáns popzenei énje is, amely a hagyományos dal műfajában - igaz, korántsem szokványos alakban - nyilvánul meg: ennek kibontakoztatására hozta létre a Marsmobil formációt, mely a multiinstrumentalista alapítón kívül váltakozó közreműködőket foglal magában. Három évvel ezelőtt megjelent első lemezén jórészt német és skandináv dzseszszista kollégái vendégeskedtek, Doldingerrel az élen, az új album pedig nem kis részben Martine Rojine jellegzetes aromájú vokáljára épül, producerként meg a Voom: Voom kollektíva piszkált bele a dalok szövetébe.

Di Gioia sosem tagadhatta rajongását a 60-as és 70-es évek analóg zenei hangzása iránt - gyermekkorától meglévő Beatles-mániája már abban is megnyilvánult, hogy az új lemezt a londoni Abbey Road Stúdióban rögzítette, így nem véletlen, hogy a Reverse Mantra vagy a Lily Blossom megtévesztésig úgy szól, mintha maga a legendás négyes vette volna lemezre '67-68 körül (s akkor még nem beszéltünk a kosztümös-hülyeparókás lemezborítóról). A Minx ennek megfelelően valósággal fürdik az úszós, analóg szintihangokban, a sajátos pszichedélia letörölhetetlen nyomot hagyott az egész lemezen - pusztán a hangképet nézve mintha a korai Bowie-t, a kései Beatlest vagy akár a King Crimsont hallanánk. Közben meg jól megcsinált dalokat hallunk, melyeket hol maga Di Gioia (persze velősen és korhűen széteffektezve), hol meg Martine kisasszony énekelt fel. Amikor a nyitó Magnetizing vagy a Dark Star dallama cseng a fülünkben, gyorsan nyilvánvalóvá válik a szerző Burt Bacharach iránti olthatatlan rajongása is - a kortárs párhuzamok közül pedig talán a francia producerzseni, Bert Burgalat vagy az Air juthat eszünkbe. A megkapó és egészen különleges dalcsokorból kifejezetten figyelmükbe ajánlanánk két nem angol nyelvű szerzeményt: a női suttogásra és analóg puttyogásra épülő Je Suis Lache-t, és az olaszul előadott, latin-mediterrán ritmikájú Mangia Amore-t. S hogy mindez a mában gyökerezik, azt meggyőzően bizonyítja a korrekt elektrodiszkó-ritmikába ágyazott Supersonic Mind, amelynek a címe ellenére szerencsére semmi köze a Jamiroquaihoz - ha csak annyi nem, hogy szintén lehet rá táncolni.

G-Stone/Compost/Deep Distribution, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.