A legújabb retró - Marsmobil: Minx (lemez)

  • - minek -
  • 2006. október 5.

Zene

A most 41 éves Roberto Di Gioia immár huszonegy éve él Münchenben, ám ez nem jelenti azt, hogy söröskriglivel a kezében jött volna a világra.
Milánóban született, de már tízéves korától német zeneiskolában tökéletesítette tudását, s mikor végzett, a bajor fővárosban telepedett le; hamarosan zenészkörökben is ismertté vált mint a hírneves, fúziós dzsesszt játszó Klaus Doldinger's Passport billentyűse. Di Gioia utóbb olyan dzsesszklasszikusokkal játszott együtt, mint Art Farmer, Joe Lovano, James Moody, Gary Peacock vagy a német Albert Mangelsdorff. Van azonban egy mutáns popzenei énje is, amely a hagyományos dal műfajában - igaz, korántsem szokványos alakban - nyilvánul meg: ennek kibontakoztatására hozta létre a Marsmobil formációt, mely a multiinstrumentalista alapítón kívül váltakozó közreműködőket foglal magában. Három évvel ezelőtt megjelent első lemezén jórészt német és skandináv dzseszszista kollégái vendégeskedtek, Doldingerrel az élen, az új album pedig nem kis részben Martine Rojine jellegzetes aromájú vokáljára épül, producerként meg a Voom: Voom kollektíva piszkált bele a dalok szövetébe.

Di Gioia sosem tagadhatta rajongását a 60-as és 70-es évek analóg zenei hangzása iránt - gyermekkorától meglévő Beatles-mániája már abban is megnyilvánult, hogy az új lemezt a londoni Abbey Road Stúdióban rögzítette, így nem véletlen, hogy a Reverse Mantra vagy a Lily Blossom megtévesztésig úgy szól, mintha maga a legendás négyes vette volna lemezre '67-68 körül (s akkor még nem beszéltünk a kosztümös-hülyeparókás lemezborítóról). A Minx ennek megfelelően valósággal fürdik az úszós, analóg szintihangokban, a sajátos pszichedélia letörölhetetlen nyomot hagyott az egész lemezen - pusztán a hangképet nézve mintha a korai Bowie-t, a kései Beatlest vagy akár a King Crimsont hallanánk. Közben meg jól megcsinált dalokat hallunk, melyeket hol maga Di Gioia (persze velősen és korhűen széteffektezve), hol meg Martine kisasszony énekelt fel. Amikor a nyitó Magnetizing vagy a Dark Star dallama cseng a fülünkben, gyorsan nyilvánvalóvá válik a szerző Burt Bacharach iránti olthatatlan rajongása is - a kortárs párhuzamok közül pedig talán a francia producerzseni, Bert Burgalat vagy az Air juthat eszünkbe. A megkapó és egészen különleges dalcsokorból kifejezetten figyelmükbe ajánlanánk két nem angol nyelvű szerzeményt: a női suttogásra és analóg puttyogásra épülő Je Suis Lache-t, és az olaszul előadott, latin-mediterrán ritmikájú Mangia Amore-t. S hogy mindez a mában gyökerezik, azt meggyőzően bizonyítja a korrekt elektrodiszkó-ritmikába ágyazott Supersonic Mind, amelynek a címe ellenére szerencsére semmi köze a Jamiroquaihoz - ha csak annyi nem, hogy szintén lehet rá táncolni.

G-Stone/Compost/Deep Distribution, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.