Di Gioia sosem tagadhatta rajongását a 60-as és 70-es évek analóg zenei hangzása iránt - gyermekkorától meglévő Beatles-mániája már abban is megnyilvánult, hogy az új lemezt a londoni Abbey Road Stúdióban rögzítette, így nem véletlen, hogy a Reverse Mantra vagy a Lily Blossom megtévesztésig úgy szól, mintha maga a legendás négyes vette volna lemezre '67-68 körül (s akkor még nem beszéltünk a kosztümös-hülyeparókás lemezborítóról). A Minx ennek megfelelően valósággal fürdik az úszós, analóg szintihangokban, a sajátos pszichedélia letörölhetetlen nyomot hagyott az egész lemezen - pusztán a hangképet nézve mintha a korai Bowie-t, a kései Beatlest vagy akár a King Crimsont hallanánk. Közben meg jól megcsinált dalokat hallunk, melyeket hol maga Di Gioia (persze velősen és korhűen széteffektezve), hol meg Martine kisasszony énekelt fel. Amikor a nyitó Magnetizing vagy a Dark Star dallama cseng a fülünkben, gyorsan nyilvánvalóvá válik a szerző Burt Bacharach iránti olthatatlan rajongása is - a kortárs párhuzamok közül pedig talán a francia producerzseni, Bert Burgalat vagy az Air juthat eszünkbe. A megkapó és egészen különleges dalcsokorból kifejezetten figyelmükbe ajánlanánk két nem angol nyelvű szerzeményt: a női suttogásra és analóg puttyogásra épülő Je Suis Lache-t, és az olaszul előadott, latin-mediterrán ritmikájú Mangia Amore-t. S hogy mindez a mában gyökerezik, azt meggyőzően bizonyítja a korrekt elektrodiszkó-ritmikába ágyazott Supersonic Mind, amelynek a címe ellenére szerencsére semmi köze a Jamiroquaihoz - ha csak annyi nem, hogy szintén lehet rá táncolni.
G-Stone/Compost/Deep Distribution, 2006
