Seraphim Falls - A múlt szökevénye Ismét a western sírjánál álldogálunk, kissé megilletõdve, ahogy el is várják tõlünk, hisz õsmûfaj nyugszik a lábunknál, melynek illik megülni az évfordulóit. Szegénynek annyi utolsó szöget vertek már a koporsójába, hogy ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a sok sírásó között - az ismertebbek Ford és Peckinpah, Leone és Eastwood. David von Ancken is temetni jött, és ahhoz képest, hogy õ is, akárcsak a harmonikás férfi, a semmibõl érkezik, egész határozott mozdulatokkal végzi el a férfimunkát. A sztori szikár, az arcok cserzettek, az erõszak kendõzetlen: két lejárt szavatosságú harcos, polgárháborús veterán szívatja egymást a télibõl lassan sivatagira váltó tájban, az üldözõ fejvadászaival hajtja az üldözöttet, mígnem a végére egy magányos lótetem felett már csak ketten néznek farkasszemet. Mire idáig jutunk az üldözésben, behatóan tanulmányozhattuk a túlélés ezerféle technikáját (ha nem is gyerekjáték, de a filmkészítõk szerint nagyon is túlélhetõ, ha önkezûleg látunk hozzá a húsunkban mélyen ülõ lövedékek eltávolításának), és Anjelica Huston is átkocsizott a színen, szerepeltetése azonban legalább akkora rejtély, mint az üldözõ és üldözött közötti kötelék. Ám arra nézve mégiscsak elõ kellene állni valamivel, hogy miért fut Pierce Brosnan két órán keresztül Liam Neeson elõl. Hát azért fut, mertÉ és csak záporoznak a kényelmes mertek, melyek rendesen hazavágják e kezdetben szép és szótlan üldözõsdit.
- kg -
Forgalmazza a Budapest Film
***
Kalligram, 2007. május A folyóirat új számának borítóján egy lóarcú, kalapos-fátylas, 19. századi ruhás hölgy mutat fityiszt nekünk, az olvasóknak. Talán Madame Bovary lenne, aki immár 150 éve áll ellent az értelmezési kísérleteknek, miközben egyre újabbakat hív elõ? A folyóirat mindenesetre igényes és informatív blokkal emlékezett meg Flaubert remekmûvének megjelenésérõl. Két nagyszerû interjúban Roland Barthes, illetve Pierre-Marc de Biasi beszél többek közt arról, hogy a "Madame Bovary én vagyok!" mondás nem egyéb legendánál. A magyarok is jeleskednek, Lõrinszky Ildikó Flaubert és Victor Hugo viszonyát taglalja remekül okadatolva, Szentirmai Dóra Julian Barnes Flaubert papagája címû regényét elemzi szellemesen, míg Mihályi Patrícia Georges Perec és Flaubert mûvészetének összefüggéseit tárgyalja. És akinek mindez kevés, az végre magyarul is (a fordító Lackfi János) elolvashatja Charles Baudelaire híres kritikáját a Bovárynéról.
A lap többi része (talán a kritikai rovatot leszámítva) is igen erõs, a nyitó Kemény István-vers (Történelmi lecke lányoknak) nagyon szép és okos, Dreff János és Tóth Dezsõ közösen jegyzett regényrészlete (Az utolsó magyartanár feljegyzései) pedig szerfölött talányos - vajon ki(k) a valódi szerzõ(k)? Tóth Tünde Toldi-esszéje túlságosan is posztmodern az én ízlésemnek, de kétségtelenül megmozgatja az agyat.
- banza -
*****
Magyar Playlist Míg az olyan tárgyak, mint a Zippo öngyújtó, a Ray Ban napszemüveg vagy az 501-es Levi's hosszú évtizedek alatt vált "kultikussá", az iPod lejátszó megjelenése óta az, ami szinte példátlan. Eddig több mint százmilliót adtak el belõle, de nemcsak a XXI. század legismertebb új tárgya címre, a legdivatosabbra is pályázhatna: az iPoddal felszerelkezett járókelõrõl messzirõl látszik: képben van, tudja, mi az ábra.
A lejátszó hazai képviselete most ajándék cd-vel lepi meg az újdonsült tulajdonosokat, a Magyar Playlist ugyanis olyan válogatás, ami boltban nem kapható, csupán bónuszként, a szerkentyû mellé. Az elõzmények ismeretében elsõsorban azt várnánk a "magyar dalok gyûjtménye" alcímet viselõ kiadványtól, hogy naprakész, friss válogatással álljon elõ, vagy ha ez teljesíthetetlen, adjon amolyan "történeti" áttekintést az elmúlt negyven év hazai slágereinek felhasználásával.
Ehelyett azonban egy olyan válogatást tart kezében a gyanútlan iPod-vásárló, amelynek szerkesztési elveit nem sikerült kideríteni. A tizenhat dal elsõsorban a közelmúlt slágereinek (Roy és Ádám: Trambulin, Venus: Kockahas), illetve jó néhány sziruppal leöntött evergreennek (Adagio: Delilah, Princess: Besame Mucho) elegye, de azért a vérdiszkó (Desperado), a cigánykodás (Váradi Roma Café) és Presser Gábor (Presser Gábor) is szerepet kap. Súlytalan, langyos, tét nélküli gyûjteménnyel van dolgunk, ráadásul a dalok több mint az egyharmada nem is magyar szerzõ munkája.
- legát -
Sony-BMG, 2007, kereskedelmi forgalomba nem hozható ajándék iPod-lejátszókhoz
*
Aranykapu Valamivel a Photoshop-korszak elõtt - amikor az elõzõ évszázad épp csak belekezdett - manipulált propagandafényképek csábítgatták olaszok tömegeit Amerikába. Szicília kietlen vidékén az ördög mûvének vagy isteni jelnek tûntek a barna fényképek, a megmûvelt földekre montírozott óriási zöldségek, a szó szerint pénzmagot termõ fák. A rabszolgaság eltörlése után az amerikai gazdaságnak szüksége volt professzionális parasztokra, így elhitették az Óvilág egyszerû, nélkülözõ, babonás és erõsen vallásos embereivel, hogy az óriáskaralábét termõ paradicsom, a Kánaán az Óperenciás- óceánon túl található.
Hõsünk, Salvatore (Vincenzo Amato) két fiával és édesanyjával (Aurora Qattrocchi) vállalkozik a hosszú hajóútra, amely komfortfokozatában alig különbözik attól, ahogyan pár száz éve a fekete bõrû és meglehetõsen olcsó humánerõforrást szállították az Újvilágba.
Agnés Godard operatõr festõi, statikus tablói lassú egymásutánban követik egymást, így a film izgalmai épp oly hevesek, mint amikor a nagymama megsárgult fényképalbumában lapozgatunk egy álmos vasárnap délután.
A végállomás Ellis Island karanténja; arrogáns tengerészgyalogosok megalázó tesztek sorának vetik alá az aranykapun belépni szándékozókat, nehogy tetvekkel, genetikai defektusokkal, horribile dictu butasággal fertõzzék meg a tiszta, úgy intellektuálisan, mint morálisan felsõbbrendû (s ezt folyvást fitogtató) amerikai népet. Mi sem jutunk túl az aranykapun, de a vége fõcím sejteti, milyen "új" élet vár a bevándorlókra, ha lesütött szemmel születnek újjá.
Bánky Bea
Forgalmazza a Budapest Film
***
Mozart: Figaro házassága címû operájának Harnoncourt dirigálta, Claus Guth rendezte elõadása a tavalyi Mozart 22 (a Mozart-évben szcenírozott salzburgi elõadás-összkiadás) ínyencfalatja volt. Új színházat emeltek neki - a két régi közé ékelt bõvítmény persze folyamatosan tovább szolgál -, a Mozart Házat. Harnoncourt úgy is kezdte (és folytatta), mint aki nem a "bolond napot" vezényli le, hanem magasztos drámát intonál. Lassú, ünnepélyes tempókkal, tragikus hangsúlyokkal. Az élõ színházban, magasról nézvést fojtottabb volt a kis emberkék marionettje; közelre hozva több az emberi groteszk. A szereplõk a szó szoros értelmében Erósz hatalmát nyögik, "aki" vitustáncot járat velük egy szárnyas angyal képében. Kerubnak (Cherubnak) hívják, Cherubino maszkulin pandanja, már amennyiben Cherubinót femininnek lehet nevezni pusztán azért, mert szoprán énekli (nem lehet). Christine Schäfer vokálisan csodásan árnyalt Cherubinója androgün kamasz - férfiak és nõk között -, nincs múltja, mint a többieknek, tiszta és nyitott. Az Erósz-angyal - akrobata-zsonglõrbõl lett színész játssza - leginkább õrá száll rá, és amikor a fináléban elhagyja a terepet, Cherubino megsemmisül, mialatt a nehezen összehozott párok lezseren visszatérnek kapcsolataik megszokott rutinjához. Az elõadás sztárja mindamellett Anna Netrebko, maga a varázsos sejtelem, aki Susannaként nem áll ellen a tudattalan generálta erotikus ösztönnek a Gróf iránt. Mindez egy XIX. századi polgári palota többfordulós lépcsõházában játszódik. Futnak még: Ildebrando d'Arcangelo sötét, spanyolos Figarója és Bo Shovkus vehemens Grófja, akinek nemcsak áriája nehézségeit, hanem ezenközben a nyakában ülõ Kerub fizikai gyötrését is el kell szenvednie. Épphogy gyõz, pontozással.
- káté -
Deutsche Grammophon/Universal, 2007, 2 DVD
*****
Play art A Vízivárosi Galéria Tendenciák napjaink képzõmûvészetében címû sorozatának tizedik része a "humor, vicc, vidámság" mûvészeti megjelenítését állítja középpontba. A kiállítás címe kisajátítja ugyan Haraszty István hetvenes évek eleji személyes izmusának védjegyét, de azt is állítja, hogy az irónia, a tréfa, a komikum, a humor, a vicc vagy a szatíra nem idegen az ún. magasmûvészeti alkotásoktól sem.
A humor forrása általában az inkongruencia jelenségében rejlik; amikor egy a helyzethez nem illõ, elvárásainknak nem megfelelõ dologgal találkozunk. A váratlanságból fakadó meglepõdés élményét okozhatja egy bugyutának álcázott festõi nyelvhez kapcsolódó különös témaválasztás (Hecker Péter képe a karácsonyfa alatt árválkodó mopedrõl) vagy a festészeti "stílusok" keverése is, amikor a képsíkon egy geometrikus forma és egy repülõ tehén találkozását figyelhetjük meg (Reiner Máté). Állatokból amúgy is sok van a kiállításon, köztük különös hibrid lények: megsimogatható szõrös halak és falvédõre szõtt rajzfilmfigurák (Mazsola és Manócska). Az állatok vagy tárgyak antropomorfizálása sokféle gunyoros-szomorkás "üzenet" hordozója is lehet. Áttételesen utalhatnak a szexualitásra (Bálind István egymásba ékelõdõ kutya-nõ párosa), talányosan a párkapcsolati buktatókra (Roskó Gábor mackó-pillangó házaspárja), de megelevenedhet bennük egy szólásban (kecskére bízni a káposztát) rejlõ horrorisztikus tartalom is (Kovách Gergõ). Lefokozhatnak (Szalay Pál mûve, a hintalovon üldögélõ, böködhetõ lovas nem más, mint egy mobiltelefonját elhajítani készülõ vállalkozó) és piedesztálra emelhetnek (Nemes Nikolett ölebeinek nagyságát latin mondások emelik ki).
S hogy mégis eljuthassunk az elérhetetlen magasságokhoz, arról Pittmann Zsófi térlátó bögréi gondoskodnak. Elég csak egyetlen pillantás, és testet ölt Jézus 3 dimenzióban.
- dck -
Vízivárosi Galéria, Bp. II., Kapás utca 55. Nyitva június 22-ig, keddtõl péntekig 13.00-18.00, szombaton 10.00-14.00
*****
Björk: Volta Aki netán leragadt az izlandi mûvésznõ 2001-es albumánál, a finom effektekkel teli, egyszerre izgalmasan kísérletezõ és befogadható Vespertine-nél, annak a mostani lemez igencsak mellbevágó lesz. Sõt, ha megvolt is a három évvel ezelõtti Medúlla - ami ugyancsak meglephette az érdeklõdõ közönséget a maga vokális megoldásaival -, akkor sem kizárt a meglepetés: Björk olyasfajta zenei kavalkáddal rukkolt elõ, ami elsõre nehezen emészthetõ. És másodjára vagy harmadjára is alig-alig. Nemegyszer ugyanazon track is hol letaglózón, hol idegesítõn hat; az anyag fokozatosan enged közel magához. Van szenvedélyes és fülbemászó duett a remek Antony Hegartyvel (a The Dull of Flame Desire címû produkcióban Tarkovszkij Stalkerét idézik meg), van popos hangzásra hajazó dal, és akad olyan zúzás is (Declare Independence), amire az ipari zene hívei is elismerõen bólogathatnak. (Ez utóbbiról nekem speciel az A. E. Bizottság is beugrott; körülbelül így játszottak volna, ha teljességgel uralják hangszereiket - és milyen jó, hogy soha nem játszottak így, de ez mellékszál). Kiemelendõ a Wanderlust bizarr, hajókürthangokból variált nyitánya is - s persze a rendkívül erõteljes, szenvedélyes elõadásmód a jellegzetesen björkös légzéstechnikával, ami valósággal kikényszeríti a hallgatóból az odafigyelést. Talán ettõl is van néha olyan érzésünk, hogy a kevesebb több lenne; hogy Björk agresszív hatni akarása inkább taszító. Ámbár meglehet, a következõ menet után épp ennek az ellenkezõjét gondolom majd.
B. I.
Wellhart / One Little Indian, 2007
****
Shrek 3. Hát ez van, a fiúk keményen küzdöttek és gyõztek, a Shrek kötelezõ kûr lett a népi ópiumszívó versenyen - ám az igazi brandet idõnként le kell porolni. Ilyenkor a következõ történik: túlnövi magát a dolog, és kipukkad. Az alkotók becsületére váljék, hogy a Shrek ezt a szintet még mindig nem érte el, a figurák még mindig nagyjából önmagukkal azonosak, nem torzultak el sem kívül, sem belül túlságosan, s csak annyi történt, ami minden amerikai családban amúgy jó közép-hollywoodiasan történni szokott: szorgos hétköznapok, Fiona teherbe esik, Shrek pedig pánikba.
Ezen túl azonban kevés újdonság van, az erõltetés érzõdik a békakirályi (Harsányi Gáborral feldobott remek agóniajelenet utáni) utód keresésének hájszkúlos történetszálában, vagy a negatív mesehõsök (a Fedõneve: Pipõ szintjénél azért némileg jobban reprezentált) összeverõdésében és a Charlie-angyalok grimmesítésének folyamatában, de még ez is innen van a tûréshatáron. Határozottan jó lett viszont a Merlin-vonal: az amerikai változatban Eric Idle hangjával megtestesített valahai õsvarázsló ráérezvén az új kor új dalaira ezoökobio-guruvá serdült, és biztosít pár örömteli percet, valamint becsempész néminemû önreflexiót is a mûbe, de nyár és kánikula lévén nem kell túllihegni a dolgot.
A többi nyilván nem más, mint csomagolás, elõkészületek a negyedik részre. Amely a mai trendeket látva a Shrek: kezdõdik! címet fogja viselni. Vagy nem. Sebaj, akkor is nyár lesz és meleg, általában.
- dercsényi -
A UIP-Duna Film bemutatója
***
