A hatrészes
sorozat eltüntette (legrosszabb esetben is elfedte) a színpadi adaptáció hiányosságait, és visszaállította a mű erényeit. A dramatizálás során még arra is ügyeltek, hogy minden epizód végén ott legyen a "horog", amely másnap is a képernyő elé csalja a nézőt. Ez főleg azokra igaz, akik a televízióban találkoztak először a Régimódi történettel. A nézettségi mutatók alapján milliónál is többen kapcsoltunk estéről estére a közszolgálatira, ami amúgy rendre alulmarad a kereskedelmi tévékkel szemben. Ez talán elég beszédes adat ahhoz, hogy elgondolkozzanak rajta azok, akiket illet.
Azt nem tudom, hogy mennyi lehetett a régi olvasók és az új nézők aránya, de nem nehéz kitalálni, hogy utóbbiak jó része most látott először igényes magyar tévészériát/ kosztümös hazai filmet. Már csak ezért is döntő fontossága volt annak, hogy az alkotók megadják a módját. Kardos Sándor mozifilm színvonalú operatőri munkája kivált a fény-árnyékban és a hangulatfestésben jeleskedik; dicséret illeti a gondosan megválasztott külső-belső helyszíneket, tárgyakat és jelmezeket, amelyek precíz hivalkodás helyett egyfajta takarékos korhűséget követtek (Szabó Magda ki is tért volna a hitéből, ha nem ezt teszik). A zene két elkülönülő réteget alkot: nagyszerű a történetbe szervesen illeszkedő forrászene (népdal, Kossuth-nóta, cigányzene), vérszegény a nosztalgikus, régiesre stilizált eredeti zene. Az alakítások egyenetlenek, Bereményi többször is vétett a színészválasztásban és -vezetésben. Érthető, de nem mindig bizonyult szerencsésnek
a színielőadás szereplőinek
átemelése, ami esetenként kínosan szembetűnővé tette a filmes tapasztalatok, a fiatalok esetében a régi alakok játszásában szerzett gyakorlat hiányát. Telitalálat Nagy Ervin, aki még Jablonczay Kálmán anekdotisztikus alakját is egyénivé tudta tenni; mellette súlytalan volt Gubás Gabi, ami nagy kár, mert a Régimódi történet a formátumos nők regénye. Mert a családi múlt rekonstrukcióján túl a fő vonulat az a női szerepváltozás, amely a férfiakat megtizedelő háborúk, történelmi kataklizmák - itt a 48-as szabadságharcot követő megtorlás - nyomán következik be.
Kitűnő volt Szirtes Ági és Koncz Gábor, Egri Márta és Derzsi, most sem okozott csalódást Cserhalmi és Eperjes; Básti Juli megmentette a hazát, mert nélküle a "Gacsáry-szál" egészen elsikkadt volna. Vitatható rendezői döntés, hogy új színészek vigyék tovább a középkorba lépett hősöket: Egri Kati váratlan megjelenése 35 éves Mariként brutális váltás, annál is inkább, hogy a színésznő olyan kulisszahasogatóan kezdi, mintha a zsöllye huszadik sorának játszana. Kész talány, hogy ez menet közben miért tud megváltozni, hogy a befejező részben, épp akkor, amikor Rickl Mária alakja összetettebbé válik, s a garast a fogához verő, száraz, megkeseredett asszony kérge alól olyan, korábban nem tapasztalt érzések ütköznek ki, mint a szeretet, a megértés, az elismerés, hogy visszamenőleg is a történet hősnőjévé magasodjon. Aki mintha csak azért élt, gyűlölködött és küszködött volna, hogy az unokája, Jablonczay Lenke előtt végre letehesse a fegyvert. Felfedezés volt Tompos Kátya és Bíró Krisztina Kislenke és Gizella (kedvenc alakom) szerepében.
Nem nézek tévészériákat (szinte soha), mert időrablók, szégyenletes függőséget okoznak, és nélkülük is el vagyok látva rossz szokásokkal, káros szenvedélyekkel. De azt nem szégyellem, hogy a Régimódi történet televíziós változata hat napon át a fotelhoz enyvezett.
