A nép ópiuma: Önfényszóró (Szülinapos televíziók)

Zene

Amint az köztudott, valaminő kronológiai szerencsétlenség következtében idén mindhárom nagy országos televízió kerek évfordulóját ünnepli áldásos fennállásának. A közszolgálati MTV 50., illetve a két kereskedelmi adó 10. születésnapját kísérő megemlékezések immáron hosszú hónapok óta zajlanak, s noha még közel sem látszik az ünnepségek vége (a lovasszobor-avatás például még mindhárom esetben hátravan), azért összehasonlításokat immár könnyűszerrel tehetünk.

Amint az köztudott, valaminő kronológiai szerencsétlenség következtében idén mindhárom nagy országos televízió kerek évfordulóját ünnepli áldásos fennállásának. A közszolgálati MTV 50., illetve a két kereskedelmi adó 10. születésnapját kísérő megemlékezések immáron hosszú hónapok óta zajlanak, s noha még közel sem látszik az ünnepségek vége (a lovasszobor-avatás például még mindhárom esetben hátravan), azért öszszehasonlításokat immár könnyűszerrel tehetünk.

A leghosszabb parádéval kétségkívül a Magyar Televízió tiszteleg enmaga előtt: vagy jó másfél éve sorakoznak a különféle összeállítások, s ezek láttán könnyen úgy érezhetjük,

valósággal ránk szakadt

a tévé archívuma. Képernyőre került már sok egyéb mellett az Aczélsodrony mozgóképes változata, Vitray Tamás kommemoratív etűdsorozata, több alákérdezős portréműsornak álcázott kabaréválogatás, s a televíziós szilveszterek alighanem legkiadósabb, s egyszersmind igencsak vigasztalan áttekintése is. Egy-egy alkalom erejéig újra a Híradó műsorvezetői székébe ülhetett néhány nyugalmazott pártszolgálatos (MSZMP, MDF, FKGP stb.), s láthattuk az összes valahai tévésorozatot a kedélyes vagy épp bornírt történelemhamisítóktól (Bors, Egy óra múlva itt vagyok) egészen a Néphadsereg által megrendelt bicskanyitogató agitkáig (Princ, a katona).

Mindazonáltal az MTV önünneplése nem nélkülözi a koncepciót, s helyenként egyenest a szerkesztettség látszatát kelti. A köztévé ugyanis láthatólag a retróhangulat haszonélvezőjeként kíván a porondon maradni, s archívumának kiszellőztetését a legkülönfélébb vegyes zsánerű nosztalgiaműsorok (mint pl. a Csináljuk a fesztivált) kíséretében végzi. S túl azon, hogy egészen csekély érzékcsalódással az MTV történetét és az ország fél évszázadnyi közelmúltját egynek tekinthetjük, az is nyugalommal kijelenthető, hogy az elmúlt ötven év megannyi jelentős kulturális produktuma a köztelevíziónak köszönheti létrejöttét, de legalábbis fennmaradását.

A nagy kereskedelmi csatornákkal kétségkívül nem így áll a dolog, s helyzetük más szempontból is bízvást problematikus: 10 év ugyanis történelemnek édeskevés, s a nosztalgikus érzések fölcsiholásához sem elegendő. Tán ez a felismerés az oka, tán későbbre tartogatják a hacacárét, de az RTL Klub ez idáig önmérsékletet tanúsított az ünneplésben. Fölelevenítettek ugyan néhány emlékezetes pillanatot (mint amilyen az ismertségéről közismert K. Tünde otromba megtréfálása volt), s előhívták a leketyegett tévés arcok partizónájából Pokrivtsák Mónikát, hogy a múlt eleven kísérteteként telefonos játékra ösztökélje a közönséget, ám a bulvárapoteózisra az RTL Klubon eleddig még nem került sor.

Nem így a TV2-n, ahol épp az elmúlt hetekben zajlott le fényes külsőségek közepette a nagy tévés sírhantolás. Ha nem lett volna mindenki oly mosolygós Jakupcsek Gabriella sorozatában (Ilyenek voltunk), akár az őszinte múltfeltárás dühödt katarzisát feltételezhetnénk, hiszen sorra előkerültek a

hamvukba holt sorozatok

és vetélkedők, a néhány adás után törölt riportműsorok, s ami a legkínosabb, a valamikori nagy sikerek. Egymás sarkára hágva érkeztek a csatornákat körbe-körbejáró médiavagabundusok meg a szerencsés mindenütt jelenvalók (mint Verebes István), s a derűs emlékezést legfeljebb a kínos nívótlanság vagy épp a vizuális ótvar bevágott snittjei zavarhatták valamelyest.

Az elmúlt hosszú hétvégén ráadásul további produkciókat szentelt önmaga emlékének a TV2. Álkívánságműsort a paródia nélkül szavatoltan érdektelen Bagi-Nacsa-duóval, kvízmaratont Tillával, helyenként üdítő, más pillanatokban továbbra is állhatatlanul ordenáré Mirigy-show-t, és sor került a nagy műsorvezető-csereberére is.

A frenetikus hatást, amit Azurák Csaba megjelenése a Tények vagy Szulák Andreáé az Aktív műsorában kiváltott, csak nehezen múlta felül az olasz esztrádműsorok lenyomataként ható Tíz nő. Till Attila többedik hopmesterkedése egyszerre idézte fel a csatorna kínos (férfi) műsorvezető-deficitét, s a TV2 tízéves történetének alkalmasint egyetlen vállalható, s tán maradandó sikerét. A Megasztár (illetve a Dalnokok ligája) hangulatát próbálta körvonalazni a teljes műsor, s a nanointerjúk között lebonyolított zeneszámok némelyike alkalmasnak is bizonyult erre. Meglehet, a széltében beharangozott truváj kissé sápkórosra sikeredett, de azért Komár László mégiscsak életre kelt a modern technika jóvoltából, s Nagy Feró is szinte hús-vér embernek hatott. Akárcsak Soma, aki babérkoszorús zsűritagként playbackről is képes volt váltig hamisan intonálni.

A múltat megfestő retróhullám, s a néhai kudarcokat aranyozó bulvárkavalkád alighanem még eltart egy darabig, de ha azt kibekkeljük, tíz évig újra nyugtunk lehet. S ki tudja, akkorra talán már Schobert Norbit és Orosz Józsefet is szerethetőbbé teszi az idő múlása. Hiszen világ csodájára Dévényi Tiborral és Rózsa Györggyel is megtörtént valami ehhez hasonló.

Neked ajánljuk