Katona Vanda: Vándormozi Már vagy öt éve járja az ország romák lakta falvait ez a bizonyos Vándormozi. Kõvári "Borz" József és barátai dokumentum- és roma tárgyú játékfilmeket vetítenek. De nem csak vetítenek: artistamu-tatványok, közös rajzolás, diafestés a gyerekekkel (a diákat sötétedés után kivetítik a fákra, házfalakra), aztán közös fõzés, beszélgetés, zenélgetés - tánc, ha úgy alakul - a bogrács alá gyújtott tûz mellett. Ráérõs idõtöl-tés, egy kis felvidító kinyújtózás, ami megszakítja a nehéz munka, a nél-külözés görnyesztõ hétköznapjai-nak szomorú sorát. Fölemelkedés, ha csak egy napra is.
Az ötletbõl "projekt" lett, némi pályázati pénzhez jutott, így szükség is volt, lehetõség is nyílt a többszintû dokumentációra. És ha megint jött a Vándormozi, már magukat is láthatták a résztvevõk a videofelvételeken. Oda és vissza, adni és kapni.
Aztán született mindebbõl egy könyv is, egy szép, vidám katalógus: fényképek és rajzok, helyszínek, események leírása, emlékek, vallomások, némi értékelés. Most pedig itt van ez a kiállítás: a vándormozizás képei, fotók mindarról, ami a vetítések körül történt. Elmélyült tekintetek, kíváncsi megtorpanások, önfeledt fölröhögések. Katona Vanda két éve kíséri a mozisokat, rég nem kívülálló. Nem csupán állapotfelmérés, keserû tényrögzítés, amit csinál, hanem együttlétek, boldog pillanatok kimerevítése. Lelkesítõ, szép felvételek. Még szebb, hogy a képek-bõl a szereplõknek is jutott, eltenni, megõrizni, ébren tartani valamennyit a derûs pillanatokból.
- kyt -
Roma Parlament, Balázs János Galéria, Bp. VIII., Tavaszmezõ u. 6., november 12-ig; http://vilagkep.hu/vandormozi/
*****
VERDI: LA FORZA DEL DESTINO Akik az operát szép hangok özönének tartják (sokan vannak), valószínûleg élvezni fogják A végzet hatalma 1984-ben, a Metropolitan Operában készült felvételét. Bár ki tudja? Leontyne Price, akinek jutalomjátékául szánták az estét (utoljára énekelte Leonora szerepét színpadon), vokálisan már erõs hanyatlást mutat. Hangszíne még a régi, sötét és hatalmas volumen, de a frázisok kiéneklése, lágy és expresszív kötése már komoly nehézségbe ütközik, különösen forte dinamikában, a csúcshangok pedig egyszerûen nincsenek meg. A többiek erejük teljében vannak, Leo Nucci, a bömbölõ bariton kiereszti, ami csak a torkán kifér, Giuseppe Giacomini baritonális tenorja is szárnyal (persze a lírával adós marad), Isola Jones külsõre is szép mezzo a Preziosillához kellõ magasságok nélkül, Bonaldo Giaiotti megbízható basszus, Enrico Fissore buffo-baritonja gyõzi Melitone szólamának precíz futamait. Ettõl vajon úgy tekinthetõ-e, hogy Verdi operája megszólal? Bizonyos értelemben igen. A zene mindenesetre betölti hivatását, az áradó dallamok pedig a termet. Operaszínházról viszont még a Met konzervatív stílusában sincs szó, legföljebb "jelmezes koncertrõl", miként azt Felsenstein mondta egykor. Az éne-kesek ágálnak, és maguktól is oda mennének, ahova kell, de a biztonság kedvéért a rendezõ John Dexter útbaigazítja õket. Játéktér nincs, csak díszlet, nem kérdés, hogy a librettó ostoba-e vagy romantikusan túlhabzó, mert ahhoz, hogy értelme legyen, elõbb színpadi hite-lének kellene lennie. A legjobb a zenekar, a frenetikus nyitánytól kezdve mindvégig igen dinamikus James Levine négyes végzetakkordjai pörölyként csapnak le. A legrosszabb a közönség, amely nem a teljesítményt, hanem a hírnevet honorálja.
- káté -
Deutsche Grammophon
***
Dumas A három testõr címû regényének színpadi átdolgozása remek ötlet - mind a nézõk, mind a kassza szempontjait figyelembe véve. Sokszor láthattuk is már - ezúttal a Vígszínházban, Tasnádi István dramatizálásában játsszák. (Alig 23 évvel ezelõtt a Katonában remekmû született - többek közt Várady Szabolcs közremûködésével -, Dörner György volt D'Artagnan, Bodnár Erika maga a Dumas álmodta MyladyÉ)
Méhes László rendezésében most akkora show született a Vígszínház színpadán, hogy valósággal a székbe préseli az embert. Mozog-forog-nyílik a nagyszabású díszlet - zökkenõmentesen lesz kocsma vagy trónterem a templomból. Szellemes koreográfiára, pontosan mozog a sok ember, és a kard is jól áll a kezükben, ha kell. A jelmezekbõl sem lett kispórolva semmi - Tré-ville kapitány rózsás köntöse a hozzá illõ papuccsal remek, Feydeau-ban is az lenne. Pörög és pereg a cselekmény, olykor többfelé kell néznünk egyszerre, van humor is, poén is, lehet nevetni.
És van három testõr is, meg D'Artagnan, Milady, Richelieu, királyi pár, Buckingham. Van keret is: Planchet, aki itt valami rejtélyes okból néma, bezuhan gyónni egy templomba (ahol imádság közben úgy hajladoznak a hívek, mint egy zsinagógában, de mindegy; itt ez talán tánc), a gyónás maga a darab, a végén pedig Planchet meghal, ma sem értem, miért és mitõl.
Athos komor arccal járkál, Porthos joviális, Aramis ájtatos nõcsábász. Ezt az egyetlen vonást domborítja sokféleképp a három színész: Sarádi Zsolt (neki nehezebb), Hajdu István és Kolovratnik Krisztián (nekik könnyebb). D'Artagnan domináns tulajdonsága a naiv hõsiesség: Lajos András mesefigurát játszik.
A rendezés profi és ügyes; a hatások pontos fölmérésére épít, és becéloz minden korosztályt. A mesei elemek mellett tehát van activity, vetítés, tévéközvetítés, kislabdahajítás, tûzijáték, vidámpark, hullámvasút. Dumas regényét pedig tessék elolvasni.
- ki -
Vígszínház, október 9.
***
Bin-jip - Lopakodó lelkek Egy fiú lép a lakásba, ami nem az övé. Semmije sincsen, neki elég is. Mindig ennyi jut: egy fotó az idegen lakás idegen tárgyai elõtt, egyéjszakás ágyak. Kitakarít, kimos, mintha fizetne a szállásért. Értékrendje sértetlen, lelkiismerete tiszta, mert a semmiben lebeg, gondtalan. Egyszer viszont jön valaki. Némán fordult a kocka: egy percig õ a titokban megfigyelt. Aztán a lány egyszer csak ott áll elõtte az ajtóban. Egy szó sem esik. Mind-végig némák maradnak. A fiúnak nincs miért, a lánynak már nincs mit mondani, amit muszáj, elmondják máshogy. Szeretem a csöndet a moziban. De csörren a telefon. Az agresszor férj - hiszi - végleg elszakítja õket egymástól.
Kim Ki-duk elõzõ munkája, a Tavasz, nyár, õsz, télÉ és tavasz a körforgás szimfóniája volt, ez most az egyensúlyé. A szenvedésbe kódolt boldogságé, a rossz nélkül létezhetetlen jóé.
Mert a fiú visszatér, örökre: börtönben tanulta az észlelés hiányosságát kiaknázó technikát, az emberi szem látószögének másik, hiányzó 180 fokos tartományában mozog. A börtönõr mögött puhán lépkedve pontosan követi a mozgását: láthatatlanná válik. Szerelme fogvatartóját is így teszi lóvá: már csak a lány érzékeli. Szellemléte beteljesül. E ponton realitás és álomszerûség már szétválaszthatatlanul összegubancolódik, de a rejtély szerencsére nem várja, hogy megfejtsék.
A Bin-jip mese. Konstrukciója is a meséé: ritmusos, epizodikus, látványosan kihagyásos, logikája a képzeleté, nem a rációé.
Vörös Adél
Forgalmazza a Budapest Film
*****
Franz Welser-Möst a Clevelandi Zenekar élén valóban átgondolt mûsort adott. Két Brahms-mû (Akadémiai ünnepi nyitány, 1. szim-fónia) mellé remekül illeszkedett Charles Ives 2. szimfóniája, ez a kissé csodabogaras képzõdmény. A csodálatosan lélegzõ zenekar példás odaadással, fegyelemmel adta elõ az amerikai biztosítási ügynök roppantul szószátyár, kissé fontoskodó darabját. Mintha maga a zeneszerzõ is megunta volna a végén a Csajkovszkij, Brahms, Dvorák nyomvonalán haladó mûvét: a darab a klasszikus tonika után/helyett egy hajmeresztõen disszonáns akkorddal zárul, mintegy fricskaként. Mintha azt mondaná: csak viccelt a bácsi. Na de negyven percig?! Az osztrák Welser-Möst tökéletesen ismeri a mûvet, formai építkezése tiszteletet parancsoló. A zenekar pedig mese, noha néhány fúvósgikszer persze becsúszott, de hát mindig becsúszik. De már az Akadémiai ünnepi nyitányban is felfigyelhettünk a mélyvonóskar egészen félelmetes teljesítményére: teabarna, õszbarna, avarbarna, Brahms-borostyán hangzás - választhatunk. Így Ives szimfóniájában is a szomorú, kissé trisztános sûrûségû második tétel sikerült a legszebben, a zárlat egészen szívbemarkolóan hangzott. Persze a szünetben mindenki Brahms szimfóniájára készült. A hatalmas, mégis intim kezdés a c-moll akkordok alatt eléggé visszafogottan dübörgõ üstdobbal arról adott hírt, hogy a karmester nem a gyászromantikát hozza majd elõtérbe, hanem a mû kamarazenésebb hangvételét. Ezt legkivált a második tétel igazolta: a sok szólóval (oboa, kürt, elsõ hegedû) tarkított Andante sostenuto szakaszt ritkán hallani ilyen finom elõadásban. A végén, amikor Brahms megdicsõíti Beethoven szellemét, a karmester ismét kordában tartotta a gõzromantika száguldásra hajlamos lovait, nem vitte a tébolyig, nem fokozta az elviselhetetlenségig a zárlatot. Mégsem maradt hiányérzetünk, a 2-es villamosra szárnyas gondolatokkal, fénylõ szemekkel türemkedtek föl az emberek.
- csonta -
Nemzeti Hangversenyterem, október 30.
*****
Amcsi Motorok Van úgy, hogy a tévében nincs focimeccs, márpedig az egész napi biorobotot nem lehet csak úgy simán, egy sör-vacsora-sör szendviccsel feledtet-ni. Az otthon ülõ ilyenkor õrülten nyomkodni kezdi a tévé-távirányítót, 40 csatornát néz egyszerre. A 25-35 év körülieknél ez éjjel 11-kor még javában aktuális. A mindennapi carpe diem ekképp értelmezése ellen találta ki a Discovery Channel az eredeti címén American Choppers névvel futó sorozatot. A képlet tartalmilag meglehetõsen egyszerû: bemutatni, hogyan készülnek ma a szelíd motorok.
Szó sincs Harley-Davidsonokról, még csak nem is a motorblokk viszi a prímet, hanem az amerikai lakatosok. Minden motor egyedileg készül, és ami az Orange Country Choppers mûhelyébõl kikerül, az a függetlenség és szabadság eszméjét dédelgetõ férfiszíveket hevesen megdobogtatja. Még akkor is, ha az 50 perces, többnyire egymástól is független részek mindig ugyanarról szólnak. Arról, hogy Paul Teutul, az ötvenen túli vérbeli easy rider nagyfõnök két fiával és alig tucatnyi alkalmazottjával extrém spéci motorokat épít. A családi vállalkozás káprázatos choppert épített már Lance Armstrongnak és Jay Lenónak is, de a nézõben aznap felgyülemlett feszültség mégsem csupán az extrém motorshow miatt szakadozik fel. Az Amcsi motorok élményszerûségét ugyanis éppen hogy azok a nevetségesnek tûnõ, apa-fiú vagy fõnök-beosztott szituációkból eredõ, izomszagú összezördülések adják, melyekbõl mindenki magára ismer.
- szami -
American Choppers - series, Discovery Channel, minden hétköznap, 23.00
*****
ARCULATRENOVÁLÁS A TÉVÉCSATORNÁKNÁL A Duna TV új hullámmotívumot tervezett emblémájához, és betûtípust is váltott. A jelenlegi kék vonalívek nyugalmasabb elrendezésûek a korábbiaknál, és a képernyõn jobban láthatóak, mert a szöveg és a jel hossza megegyezik. A régi embléma három, kissé "tarajos" jellegû elembõl állt, nem volt eléggé "dunai", a betûtípus viszont korszerûbb volt a mostaninál, ráadásul szellemesebb is, mert fejjel lefelé is olvasható volt (rémlik, mintha meg is forgatták volna egy spotban). Kár érte! Az új felirat avítt, XIX. századi westernantikva. Változott a reggeli mûsoruk díszlete is. Különféle képzõmûvészeti ihletésû tablókat láthatunk tarka oszlopok között a háttérben, színes kör elemek, Liechtenstein-képregény idézetek, növényi árnyképek zagyva kompozícióit.
A Hír TV kidobta Czakó Zsolt korszerû híradós arculattervét, hogy hátborzongató "ötletként" a híradók bevezetõ képsorában vérvörös, ketchupszószban úszó földrészeket mutasson (akár az egykori kommunista eszme világuralmi vágyálma)!
Az MTV közben nevet változtatott, ismét m1 lett. A logója az m2 grafikai logikáját folytatja, csak kék színû. (Lesz az még más is.)
A Nap-kelte sem tud jó irányba változni. Formai újdonságként a vendég óriásira nagyított fejével beszélget a háttal álló "törpe" (!) riporter. Hét végén mûkandalló és ismeretlen giccsfestõk képei elõtt ülnek a szereplõk. Vegye már meg õket valaki, hátha bizományban lógnak ott - vagy a fõnökéi? Korábban azt ígérték, hogy megújul a mûsor díszlete - mikor? Igaz, Bárdos András is azt vallotta nemrég bûnbánóan, hogy vége a TV 2 bulvárhíradójának - na de mikor?
A televíziós társaságok a legócskább médiumokká váltak.
Szõnyei György
*
Whisky Dél-Amerika nemcsak szappanopera, de néha film képében is ellátogat hozzánk, ilyenkor javarészt hálásan köszönjük meg neki a vizitet: a Kacsaszezon vagy a Japán komoly, igazi filmremek volt. S a Whisky is az elsõ kockától az utolsóig végiggondolt, mondhatni tökéletes alkotás. Három hatvan év körüli ember életét mutatja be, a zokniszövõ üzemét igazgató, uruguayi Jacobo, öccse, Herman és beosztottja, a hallgatag Marta történetét. Mikor a Brazíliában élõ Herman hazalátogat öccséhez, Jacobo megkéri Martát, költözzön hozzá, tegyen úgy, mintha a felesége lenne. A kényszeredett és bizarr családi összejövetel mindhármójuk életét megváltoztatja. Elfojtott indulatok és veszekedések, reménytelenség, ugyanakkor unalom és öröm lengi át ezt a nagyon eszköztelen filmet. Szöveg alig, s szinte mind banális, ügyetlen, elhallgatottságában informatív mondat. A remek irónia ugyanakkor a csehek nagy korszakának filmjeit idézi, képes az érintettség, a rokonszenv és a távolságtartás érzését egyszerre felkelteni. A Whisky jól átgondolt és ökonomikus, önmûködõ konstrukció, Jacobo köhögõ, nyomoronc kocsijával és ósdi zokniszövõ gépeivel és megkeseredett életével ellentétben tökéletesen mûködik. S egy ilyen jól eltalált mûben aztán hirtelen minden benne lesz, elrontott élet, megtalált élet, boldogság és boldogtalanság, szerelem, maga az élet - mindez pár unalmas zokni, elromlott redõny és eltört mondat segítségével. Igazi, nagy, okos, bölcs film. Kérünk még, kedves Dél-Amerika!
- dercsényi -
A Budapest Film bemutatója
*****
