Lemez

Alexandre Tharaud: Bee­thoven

  • - csk -
  • 2018. november 30.

Zene

Vannak művek, amelyeket bárki eljátszhat, vannak, amelyeket sokan – és vannak, amelyeket csak kevesek. The happy few. Vagy Beethoven utolsó három zongoraszonátája esetében talán inkább így kellene fogalmaznunk: the unhappy few? Mert ezekért a művekért meg kell szenvedni. Aki a megszólaltatásukra vállalkozik, annak tudnia kell felemelkedni és alászállni, átszellemülni és tombolni, kitárulkozni és magába fordulni – és mindezt kellő hangszeres kontrollal, mert (természetesen) zongorázni is nagyon, de nagyon kell tudnia. A francia Ale­xandre Tharaud ilyen művész.

A legutóbbi években készült lemezei közül a Jeunehomme-koncertet, az A-dúr rondót, a Ch’io mi scordi di te?-t és Haydn D-dúr versenyművét rögzítő albumot még átlagosnak éreztem, azon a CD-n azonban, amelyen a kanadai származású francia csellista, Jean-Guihen Queyras társaságában szólaltatja meg Brahms két szonátáját, már megmutatja muzsikusi és hangszeres oroszlánkörmeit, a három utolsó Beethoven-zongoraszonáta felvétele pedig abszolút fölényesen meggyőző.

A kiadvány egyébiránt elkényezteti a kései szonáták rajongóit: a tokban két lemez található, a CD-n csak halljuk, de a DVD-n (sajnos, kissé művészkedő vizuális körítéssel) láthatjuk is a pianista előadásait. Tharaud rangjukhoz híven játssza a nagy alkotásokat – sőt még azt is sikerül megmutatnia, hogy az E-dúr (Op. 109) és Asz-dúr (Op. 110) szonáta legalább olyan fontos és izgalmas darab, mint a különleges pozíciója („az utolsó szonáta”, ah!), és Thomas Mann Varázshegye miatt talán kissé túllihegett jelentőségű 111-es jelű c-moll.

Erato, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.