Vannak művek, amelyeket bárki eljátszhat, vannak, amelyeket sokan – és vannak, amelyeket csak kevesek. The happy few. Vagy Beethoven utolsó három zongoraszonátája esetében talán inkább így kellene fogalmaznunk: the unhappy few? Mert ezekért a művekért meg kell szenvedni. Aki a megszólaltatásukra vállalkozik, annak tudnia kell felemelkedni és alászállni, átszellemülni és tombolni, kitárulkozni és magába fordulni – és mindezt kellő hangszeres kontrollal, mert (természetesen) zongorázni is nagyon, de nagyon kell tudnia. A francia Alexandre Tharaud ilyen művész.
A legutóbbi években készült lemezei közül a Jeunehomme-koncertet, az A-dúr rondót, a Ch’io mi scordi di te?-t és Haydn D-dúr versenyművét rögzítő albumot még átlagosnak éreztem, azon a CD-n azonban, amelyen a kanadai származású francia csellista, Jean-Guihen Queyras társaságában szólaltatja meg Brahms két szonátáját, már megmutatja muzsikusi és hangszeres oroszlánkörmeit, a három utolsó Beethoven-zongoraszonáta felvétele pedig abszolút fölényesen meggyőző.
A kiadvány egyébiránt elkényezteti a kései szonáták rajongóit: a tokban két lemez található, a CD-n csak halljuk, de a DVD-n (sajnos, kissé művészkedő vizuális körítéssel) láthatjuk is a pianista előadásait. Tharaud rangjukhoz híven játssza a nagy alkotásokat – sőt még azt is sikerül megmutatnia, hogy az E-dúr (Op. 109) és Asz-dúr (Op. 110) szonáta legalább olyan fontos és izgalmas darab, mint a különleges pozíciója („az utolsó szonáta”, ah!), és Thomas Mann Varázshegye miatt talán kissé túllihegett jelentőségű 111-es jelű c-moll.
Erato, 2018
