Lemez

Alexandre Tharaud: Bee­thoven

  • - csk -
  • 2018. november 30.

Zene

Vannak művek, amelyeket bárki eljátszhat, vannak, amelyeket sokan – és vannak, amelyeket csak kevesek. The happy few. Vagy Beethoven utolsó három zongoraszonátája esetében talán inkább így kellene fogalmaznunk: the unhappy few? Mert ezekért a művekért meg kell szenvedni. Aki a megszólaltatásukra vállalkozik, annak tudnia kell felemelkedni és alászállni, átszellemülni és tombolni, kitárulkozni és magába fordulni – és mindezt kellő hangszeres kontrollal, mert (természetesen) zongorázni is nagyon, de nagyon kell tudnia. A francia Ale­xandre Tharaud ilyen művész.

A legutóbbi években készült lemezei közül a Jeunehomme-koncertet, az A-dúr rondót, a Ch’io mi scordi di te?-t és Haydn D-dúr versenyművét rögzítő albumot még átlagosnak éreztem, azon a CD-n azonban, amelyen a kanadai származású francia csellista, Jean-Guihen Queyras társaságában szólaltatja meg Brahms két szonátáját, már megmutatja muzsikusi és hangszeres oroszlánkörmeit, a három utolsó Beethoven-zongoraszonáta felvétele pedig abszolút fölényesen meggyőző.

A kiadvány egyébiránt elkényezteti a kései szonáták rajongóit: a tokban két lemez található, a CD-n csak halljuk, de a DVD-n (sajnos, kissé művészkedő vizuális körítéssel) láthatjuk is a pianista előadásait. Tharaud rangjukhoz híven játssza a nagy alkotásokat – sőt még azt is sikerül megmutatnia, hogy az E-dúr (Op. 109) és Asz-dúr (Op. 110) szonáta legalább olyan fontos és izgalmas darab, mint a különleges pozíciója („az utolsó szonáta”, ah!), és Thomas Mann Varázshegye miatt talán kissé túllihegett jelentőségű 111-es jelű c-moll.

Erato, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.