Lemez

Alexandre Tharaud: Bee­thoven

  • - csk -
  • 2018. november 30.

Zene

Vannak művek, amelyeket bárki eljátszhat, vannak, amelyeket sokan – és vannak, amelyeket csak kevesek. The happy few. Vagy Beethoven utolsó három zongoraszonátája esetében talán inkább így kellene fogalmaznunk: the unhappy few? Mert ezekért a művekért meg kell szenvedni. Aki a megszólaltatásukra vállalkozik, annak tudnia kell felemelkedni és alászállni, átszellemülni és tombolni, kitárulkozni és magába fordulni – és mindezt kellő hangszeres kontrollal, mert (természetesen) zongorázni is nagyon, de nagyon kell tudnia. A francia Ale­xandre Tharaud ilyen művész.

A legutóbbi években készült lemezei közül a Jeunehomme-koncertet, az A-dúr rondót, a Ch’io mi scordi di te?-t és Haydn D-dúr versenyművét rögzítő albumot még átlagosnak éreztem, azon a CD-n azonban, amelyen a kanadai származású francia csellista, Jean-Guihen Queyras társaságában szólaltatja meg Brahms két szonátáját, már megmutatja muzsikusi és hangszeres oroszlánkörmeit, a három utolsó Beethoven-zongoraszonáta felvétele pedig abszolút fölényesen meggyőző.

A kiadvány egyébiránt elkényezteti a kései szonáták rajongóit: a tokban két lemez található, a CD-n csak halljuk, de a DVD-n (sajnos, kissé művészkedő vizuális körítéssel) láthatjuk is a pianista előadásait. Tharaud rangjukhoz híven játssza a nagy alkotásokat – sőt még azt is sikerül megmutatnia, hogy az E-dúr (Op. 109) és Asz-dúr (Op. 110) szonáta legalább olyan fontos és izgalmas darab, mint a különleges pozíciója („az utolsó szonáta”, ah!), és Thomas Mann Varázshegye miatt talán kissé túllihegett jelentőségű 111-es jelű c-moll.

Erato, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.