Opera

Allövet

Vajda János: A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása

Zene

Olyasmit tud Vajda János, amit ma csupán nagyon kevesen: emberi fogyasztásra alkalmas, valódi operát komponálni.

Ért a színpadi dramaturgiához és vannak zenei gondolatai, amelyeknek az opera műfaja nem csupán többé-kevésbé esetleges kerete, hanem magától értetődő közege. Akárcsak a Mario és varázsló vagy a Karnyóné, úgy ezt bizonyítja Molière és kis részben Bulgakov nyomán Várady Szabolcs librettójára készült új dalműve is. Ismét több évszázad zenei örökségéből merít: a barokktól a ragtime-ig, az ifjabb Johann Strausstól Nino Rotáig, és sohasem lusta-link menekülőút, hanem mindig személyes stílusjegy gyanánt.

A képzelt beteg a múlt pénteken Kovács János mintaszerűen elkötelezett vezényletével, Szabó Máté komikumban és tragikumban egyként erős rendezésében és Cseh Renátó remek díszleteivel mutatkozott be, s az ősbemutató fogadtatása zajosabb és melegebb volt a kortárs operák esetén megszokott udvarias szakmai sikernél. A zenei és zenés színpadi értelemben is frenetikus részletek (mint amilyen a címszereplő álságos feleségének mindahány jelenése vagy épp a jótékony hatású allövet fanfáros behozatala) őszinte derültséget keltettek, az opera utolsó pár perce pedig valóságos megrendülést idézett elő.

A műnek és az előadásnak azért akadt néhány sérülékeny pontja is, hol az alkotói nagyralátás, hol pedig a színre vitel (rögtönzött) kényszermegoldásainak gyengéit jelezve. Így a Molière-komédiához közjátékokkal hozzátapasztott Bulgakov-szakasz, vagyis a Napkirály és a neki végletesen kiszolgáltatott zseni párjelenetei némiképp megoldatlannak és szervetlennek bizonyultak. Korántsem csupán azért, mert az uralkodó szerepét frivol gesztussal elvállaló, ám időközben koronavírusossá lett Ókovács Szilveszter csak hangfelvétel útján működhetett közre. Ugyancsak feltűnhetett, hogy amíg a női szerepeknek vagy épp a csekély értelmű Teofilnak hálás és tartalmas szólamok jutottak, addig az opera középpontjában a Molière/Argan kettős főszerephez jóval kevésbé mutatós énekelnivaló társult. Meglehet, ez annál is feltűnőbbé válhatott, mivel a remek játékkészségű és figurateremtésben is olyannyira erős Hábetler András hangja sajnos nem minőségi: ilyen hanganyaggal egy főszereplői szólam aránytalan megterhelést jelent.

Az énekesként mindenekelőtt Wiedemann Bernadettet (Béline) megdicsőítő előadás végére Vajda János és Szabó Máté felkavaró perceket tartogatott. Ugyanis hiába tudtuk jó előre, hogy az opera Molière színpadi halálával fog zárulni, a zene meg a szcenírozás drasztikuma letaglózónak bizonyult. A színházterem ajtaján berohanó, a holttest körül hiábavalóan sürgölődő életmentőkkel, a szereplők és a díszletmunkások összesereglő rémületével, s nem utolsósorban a zenekari árokból immár játék helyett ugyancsak riadt kíváncsisággal kitekintő együttessel szokatlanul valóságos drámai kép és jelenet állt össze. Olyan, amilyet ritkán tapasztalunk a kortárs opera élő holtteste körül.

 

Eiffel Műhelyház, Bánffy Miklós terem, október 30.

Neked ajánljuk