Nagybőgő - talán csak az nincsen a színpadon, így aztán nem is ugrik bele sem Hajmási Péter, sem Hajmási Pál, de még Cili sem, a Csárdáskirálynő. (A zenekarban persze biztosan van, a zenekar pedig a színpadon van, tehát végül is...)
Egyébként ugyanis minden van. Menczel Róbert és Selmeczi T. György díszlete annyira valósághű - értsd: annyira díszletszerű -, hogy még a dóm homlokzata is papírmasénak látszik. A kétszintes színpadot a lépcsősor köti össze; fölül a zenekar (élén Silló István karmester, aki egyrészt bravúros módon tartja kézben - és viszi a színészek után - a zenekart, másrészt játékosa is az előadásnak), alul az orfeum (illetve a hercegi óriásszalon, illetve strand), legalul pedig medence - nem marad "szárazon" ez sem.
Gyarmathy Ágnes jelmezei a történet idejét idézik fel a legerősebben - legföljebb a táncoslányok fenekére biggyesztett nemzeti színű tüll vagy a Szilvia hasára tapasztott tükör jelez némi iróniát. Alföldi Róbert őszintén szereti ezt az operettet - legalábbis ez derül ki abból, hogy nem csinál hülyét belőle, nem ágyúzza szét, nem játszik vele puzzle-t. Tisztában van a hozzá tapadó hagyománnyal - ez pedig abból derül ki, ahogy színészeit rendre hálás "operetthelyzetbe" hozza: hadd szeresse őket a közönség. A Leopold herceget játszó Gregor Józsefnek a "Húzzad csak kivilágos virradatig"-ra például kiüríti a színpadot, legyen tere az ünneplésnek. Kerekes Ferkó szerepében Gálffi László és Bóniként Stohl András pedig egy-egy lufibabát (angyalt) röptet a légben, miközben a "Lyányok angyalok"-at énekli - ez még a helyzet humorának kiaknázása, nem az interpretáció.
Kálmán Imre - Békeffi István - Kellér Dezső klasszikusnak számító opusa persze jól megvan markáns rendezői gondolat nélkül (bár némi lelemény semmiképp sem árt neki) -, de akkor nem Alföldi Róbert jegyzi. Meg sem lepődünk azon, hogy erős hangsúly tétetik Szilvia, a sanzonett önérzetére: neki aztán ne nyafogjon itt semmiféle hercegfi, ő bizony elmegy Párizsba igazi sanzonettnekÉ A karrier és szerelem párbajában persze ismét az utóbbi győz - de kesernyés rendezői fintor kíséri a végére kibontakozó totális boldogságot. Naná, hogy az "Álom, álom, édes álom" rózsaszín fényárban úszik, és hát maga az esküvő is valahol a nem létező szünetben, jól eldugva perfektuálódott; mi már csak azt látjuk, amint egy közepesen boldog-talan és egy közepesen boldog pár tapicskol a boldogságos vízzel teli medencébenÉ Előbbi a primadonna és a bonviván, utóbbi a táncos-komikus és a szubrett. A rendező mély rezignációval és némi kétellyel intonálja a szerelmi bonyodalmakat - amúgy invenciózus, sziporkázó és humoros előadást vezényel.
Amelyhez olyan színészeket keresett, akik megtalálják a szöveg és a dalok mögötti figurát: ne ássanak túl mélyre, de dolgozzanak sok színnel, ez lehetett a legfőbb rendezői instrukció. Gregor József partnere az egykorvolt Csárdáskirálynő Hernádi Judit, akinek színészetét igazán átitatja ez az ironikus-önironikus játékmód, amellyel Cecíliát hozza. Tapsos bejövetele egy jókora sóhajtás a lépcső tetején - ő máris tudja: baj lesz itt ezzel a múlni nem akaró sanzonettmúlttal.
Nézzünk-e szembe vagy sem, mármint a múlttal - ez itt a kérdés; ki állítja, hogy nem a Csárdáskirálynő alapkérdése ez? Ennek jegyében működik sok figura, például Kerekes Ferkó, a Cecília-féle Csárdáskirálynő volt szerelme, aki Gálffi László kissé túl finoman rezignált intonációjában néz is meg nem is. Vagy Miska pincér - később inas, majd megint pincér -, akinek alakjába Bodrogi Gyula a szerep hagyományait is beemeli, miközben mai humorral dúsítja az örök szemtanú, a mindentudó kívül-belül álló alakját.
Stohl András Bóni grófja a produkció egyik nagy csillagszórója - ebből, mármint csillagszóróból is sok van persze, a többi olyan, mint a tortában szokott lenni, csak óriásira nőtt és buzgón szór, amikor kitör a happiness. Stohl bírja végig: Bónija csetlő-botló kisember, mármint akkor, amikor épp nem táncol vagy énekel - mindkettőt remekül.
És ott van Szilvia - Rálik Szilvia, akinek nemcsak kiváló a hangja, de minden szavát érteni, akár énekel, akár beszél, jól mozog, sőt táncol, drámai ereje betölti az egész Dóm teret; amikor dominajelmezre vetkőztetve, férfifejeken támaszkodva, férfikezeken taposva azt énekli, hogy "az asszony összetörÉ", hát az elég kemény, de tényleg. Nagy kár, hogy egyéni függetlenségi harcát nem küzdheti végig (végül is a Csárdáskirálynő nem erről szól), bár azt egy pillanatra sem hisszük el neki, hogy boldog lenne a pipogya Edvinnel; igaz, nem is érte folyt itt a harc, hanem a nagy előd, a hercegnévé lett egykori Csárdáskirálynő ellen, és az meg lett nyerve.
Edvint Nyári Zoltán játssza - "nagy hang", jegyezte meg egy operai hozzáértő; ezt hallom én is, egyébként pedig azt látom, hogy a figura nincs meg, mármint Edviné; néhány hisztérikus kitörés, elomló pihegés. Mozgás egy centi sem, Nyárinak mintha tényleg le lenne fúrva a lába. A Stazit játszó Bartsch Katának épp ellenkezőleg: röppen ide-oda, ugrál és bugrál, de Stazi sincsen. Nagy kár ez, hiszen a nagyon jó Rálik és a szintén nagyon jó Stohl maradt így pár nélkül.
A többi - víz, repülő. "Bepityizálok." "Micsinálsz?" Mindenki jól szórakozott. Én is.
Szeged, július 31.
