Zene

Nem hiába a jelentős kritikai és közönségsikert arató bemutatkozó album iránti érdeklődés: Emika rendesen megtölti az A38 hajó táncterét. Más kérdés, hogy a publikum jó része nem nagyon tud mit kezdeni a jó órás produkcióval, s ez már maga is számos kérdést felvet, amik részben persze túlmutatnak Emika érdemein és gyengéin.

A polgárháborús Szíria most nem tartozik a tuti utazási tippek közé, de azért nem adjuk fel. Itt van például Abdullah Chhadeh legújabb projektje, tessenek csak belenézni, és máris indulhatunk...

című hosszú egyfelvonásosa a szerző utolsó darabja, opera az operáról. A költő és a zeneszerző arról vitázik a 18. századi kastélyban, melyikük művészete fontosabb. A kérdést a művészetrajongó mecénás grófnőnek kell eldöntenie, akibe mindketten szerelmesek.

Kezdjük azzal, hogy mindegyik olyan zenekart el kéne zavarni, amelyik avval a dumával jön, hogy "ez életünk legjobb koncertje", főleg, ha velük szemben kábé 50 érdeklődő álldogál, legjobb esetben bólogat. Esetleg lehetne még a nézőknek is azzal reagálniuk, hogy "persze, nekünk is ez életünk legjobbja".

A fentebb címül választott korholást a női ruhába bújt Latabár Kálmán hajtogatja, méghozzá hoszszan-hosszan elnyújtott á hanggal az Egy szoknya, egy nadrág című klasszikus filmvígjátékban, szélhámos széptevőjét, az erősen piknikus alkatú Mihályi Ernőt leckéztetve. A férfiakkal ugyanis csak a baj meg a gond van, pláne akkor, ha basszbariton hangfekvésben énekelnek az operaszínpadon, amint erről ezen a hét végén a világraszóló Bryn Terfel budapesti debütálását végigtapsolva is újfent meggyőződhetünk.

Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne.

A brooklyni hardcore-metal zenekar a klasszikus felállással tért vissza, mégsem tudott nagyot dobni az új lemezével.