Madelaine nem tud dönteni, ezért operát rendel tőlük. A vitába beleszól a színigazgató-rendező is. "Az opera teljesen abszurd" - jelenti ki, s csak akkor lenne értelme, ha olyan hétköznapi emberekről szólna, mint amilyenek ők maguk. A riválisok erre föl elhatározzák, hogy zenés színpadi művet komponálnak az aznapból, elvonulnak alkotni, a grófnő pedig az opera elkészültéig elhalaszthatja a nehéz döntést. Mi persze épp az elkészült darabot látjuk-halljuk két óra húsz percen át. Strauss reflexivitásába a narcizmuson kívül önirónia vegyül. A Metropolitan Opera 2011-es előadása csak a gázsicentrikus olasz énekesek és a butuska balerina beállításában ironikus, a költő Olivier és a zeneszerző Flamand esetében megelégedett Joseph Kaiser és Russel Braun tenor-bariton közhelyeivel. A rendező John Cox a darab születésének idejére helyezte át a cselekményt, és részletező realizmussal vette kezelésbe a művet. Viszonylag érdekes egyéniség Peter Rose a rutinos művészi igazságokat hitelesen, de önelégülten hangoztató La Roche színigazgató szerepében. Renée Fleming eszményi Madelaine, kedves, okos, érzékeny, mérsékelten frivol, és még szellemi arculata is van, elhisszük neki, hogy a költészet és a zene közti választás számára létkérdés. Kicsit mórikálja magát, távolságot tart a figurától, édes mosolyokba, apró pózokba, a képzelt tükör előtti kellemkedésbe rejti kommentárját. A nagy záró monológ a vokális csúcs: a hangzó felület tisztasága, a legömbölyített, puha dallamvezetés, a zenei mondatok gördülékenysége éteri magasságba emel.
Universal, 2011
